A teleportálást a Wikipédia a
következőképpen határozza meg:
„ A teleportáció művelete anyag, energia és információ átvitele két
térbeli ponthalmaz között valamilyen sugárzás vagy fázisátmenet használatával,
a tárgyak szokásos mozgásának sebességét jelentősen meghaladó módon.”
Mindössze egyetlen mondat, több hibával.
Mivel az Univerzumban minden információ, így a három megnevezett fogalom közé
egyenlőségjelet tehetünk. Az anyag és az energia is információ. Még azt sem
mondhatjuk, hogy a teleportálás a szokásos sebességnél jelentősen gyorsabb
lenne, mivel azonnali. Itt van, és ott van. Mondják azt is, hogy a túloldalon a
dematerializált információ tökéletes másolata jelenik meg, pedig nincs másolat,
az eredeti materializálódik.
Az elmúlt évszázadokból rengeteg esetről
készültek feljegyzések, ezekből szemezgessünk kicsit:
Az első jól dokumentált ilyen eset 1579
tavaszán a franciaországi Arles városában történt. Egy vallási körmenet
zajlott, amelyben egy helyi polgárlány, Pierrette Darmelle vitte Szent Klára
szobrát. Egyszer csak sikoltozás hallatszott, és a tömeg szeme láttára a fiatal
lány a kis szoborral együtt szertefoszlott a levegőben – csak a fejkendője
maradt a földön.
1809-ben egy hasonló eset még nagyobb
botrányt robbantott ki. A brit diplomata, Benjamin Bathurst egy kisebb
társasággal hintón utazott Hamburg felé. Délben megálltak ebédelni egy
fogadóban, Perelberg városkában. A hangulat derűs volt, a fogadót pedig random
módon választották ki, így szó nincs arról, hogy esetleg összeesküvés állna a
háttérben. Miután ebédeltek, a társaság tagjai kimentek a fogadó elé, hogy a
hintóba visszaszállva folytassák útjukat. Bathurst is megkerülte a kocsit, hogy
ne a sáros útról szálljon fel, de a hintóba már nem szállt be: egyszerűen
eltűnt. Útitársai nem hallottak és láttak semmit, nyom sem utalt dulakodásra,
emberrablásra. Napokig kerestették a férfi még a német hatóságokkal is, de
hiába: soha többé nem került elő. A következő eset 1811-ből származik. A danzigi várbörtön krónikája jegyezte fel, hogy a rabok épp az udvaron töltötték sétájukat, amikor a francia származású sikkasztó és kalandor, Diderici csak úgy „kifakult” ebből a világból. Eltűnése lassan ment végbe; először a lába lett láthatatlan, majd a felsőteste és végül a feje. Csak a láncai és bilincsei estek a földre, nagy csörrenéssel.
1873-ban az angliai Leamington városában egy James Worson nevű férfi híres futórekordernek számított. Többször rekordidőt tett meg a városok között, és fogadást kötött barátaival: szeptember 3-án megteszi a Leamingtonból Coventrybe vezető, 20 mérföldes (~32 km-es) utat úgy, ahogyan azt előtte senki. El is indult, barátai lovas kocsin ülve követték őt. Egyikük egy fényképezőgépet is magával vitt. A hangulat vidám volt, senki nem gondolt semmi rosszra. Az út háromnegyedénél jártak, amikor Worson hirtelen megbotolott és iszonyú hangon felüvöltött. Ez volt róla az utolsó emlék, mert a futó soha nem ért földet, hanem szó szerint „beleesett a semmibe”. Örökre eltűnt.
A brazíliai Sáo José do Rio Preto
városában. 1969. január 4-én a harminchét éves Paulo Faria da Costa felkereste
a szüleit. Azon a délutánon a család tizennégy tagja gyűlt össze a kis házban:
da Costa fivérei és nővérei, szülei, két nagybátyja és egyikük lánya. A
társaság az egyik nagybácsi születésnapját ünnepelte. Kellemesen elbeszélgettek
egészen addig, amikor bekövetkezett a különös esemény. Amint azt később a
hatósági vizsgálat során megállapították, da Costa pontosan tizenhat óra
huszonöt perckor kiment a teraszra. A széles, nyitott ajtón keresztül -
Brazíliában akkor nyár van – a bent maradók egy része jól látta a kissé testes,
mindig jókedvű férfit, amint a várost szemlélte. Ezt sohasem mulasztotta el, ahányszor
hazajött szülőházába. Tehát tizenhat óra huszonhat perc lehetett, amikor az
egyik húga csodálkozva felkiáltott
- Paulo... eltűnt!
Tévedett. Paulo akkor volt eltűnőben! Ez
ugyanis nem egyetlen szempillantás alatt következett be. A későbbi tanúvallomások
szerint a folyamat legalább nyolc-tíz másodpercig tartott. A jelenlévők mégsem
siethettek Paulo segítségére. Egyrészt jó néhányan nem vették észre idejében,
mi történik, a többiek pedig a döbbenettől mozdulni sem tudtak. Annyit láttak,
hogy Paulónak előbb a két lába tűnt el, és rémisztő látványt nyújtott a
levegőben lebegő, akkor már csonkának tűnő test. Paulo alighanem észrevette,
hogy valami történik, lenézett, mint aki a lábát keresi, majd segélykérő
pillantást vetett a családjára. Nyitotta a száját, talán kiáltani akart
rémülten, vagy mást szólt volna... De erre már nem maradt ideje.
Testének széle - két szemtanú szerint -
"vibrálni" látszott és elfoszlott a levegőben. Utoljára a szemét
látták, kétségbeesett tekintetét - és vége, Paulo Faria da Costa eltűnt ebből a
világból. A jajveszékelő családtagok riasztották a szomszédokat, kihívták a
rendőrséget. Átkutatták a terasz környékét, a kertet, majd a szomszédos házakat.
A kutatás késő estig tartott, eredménytelenül. Másnap a rendőrség felásatta a
kertet és szakértőkkel átvizsgáltatta a terasz padozatát is. Ennek sem volt
eredménye.
A fentieken kívül napjainkban is előfordulnak hasonló,
„véletlenül” végbemenő el illetve előtűnések. Az alábbi videóösszeállításban
ezekre látunk példát. És akkor még nem beszéltünk az irányított, tudatos teleportálásokról,
de ez már egy másik bejegyzés témája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése