Microchip implantátumok, agykontroll és kibernetika

 Rauni-Leena Luukanen-Kilde, MD, Finnország korábbi főorvosának írása

Az alábbi cikk eredetileg a SPEKULA című, finn nyelvű folyóirat 36. évfolyamában jelent meg (1999. 3. negyedév). A SPEKULA az Oului Egyetem észak-finnországi orvostanhallgatóinak, és orvosainak kiadványa. A lapot minden finnországi orvostanhallgatónak, és minden észak-finnországi orvosnak postázzák. 6500 db-os példányszámban jelent meg.

1948-ban Norbert Weiner könyvet adott ki "Cybernetics" címmel, amelyet már akkoriban is szűk körökben használt neurológiai kommunikációs, és irányítási elméletként definiált. Yoneji Masuda, az "információs társadalom atyja" 1980-ban aggodalmát fejezte ki, hogy szabadságunkat Orwelli stílusban fenyegeti a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen kibernetikai technológia. Ez a technológia az emberek agyát, beültetett mikrochipeken keresztül összekapcsolja a földi szuperszámítógépek által irányított műholdakkal.
Az első agyi implantátumokat 1974-ben műtéti úton helyezték be az Egyesült Államok Ohio államában, valamint Stockholmban, Svédországban. Agyelektródákat 1946-ban helyeztek csecsemők koponyájába a szülők tudta nélkül. Az 50-es, és 60-as években elektromos implantátumokat ültettek állatok és emberek agyába, különösen az Egyesült Államokban, a viselkedésmódosítással, valamint az agy és a test működésével kapcsolatos kutatások során. Az emberi viselkedés, és attitűdök megváltoztatására irányuló kísérletek során agykontroll módszereket alkalmaztak. Az agyi funkciók befolyásolása a katonai és hírszerző szolgálatok fontos céljává vált. Harminc évvel ezelőtt az agyi implantátumok a röntgenfelvételeken egy centiméteresnek mutatkoztak. A későbbi implantátumok rizsszem méretűre zsugorodtak. Szilíciumból, később már gallium-arzenidből készültek. Ma már elég kicsik ahhoz, hogy a nyakba vagy a hátba, illetve intravénásan a test különböző részeibe helyezzék be őket sebészeti műtétek során, az alany beleegyezésével vagy anélkül. Ma már szinte lehetetlen kimutatni, vagy eltávolítani őket.
Technikailag lehetséges, hogy minden újszülöttbe mikrochipet ültessenek, amely aztán egész életében az illető azonosítására szolgálhatna. Az Egyesült Államokban titokban ilyen terveket vitatnak meg, anélkül, hogy a nyilvánosság elé tárnák a magánélet védelmével kapcsolatos kérdéseket.
Svédországban Olof Palme miniszterelnök /a képen/ 1973-ban engedélyt adott implantátumok

beültetésére foglyokba, és Jan Freese, az Adatfelügyelet volt főigazgatója felfedte, hogy az 1980-as évek közepén idősek otthonában élő betegeket implantáltak. A technológiát az 1972:47-es svéd állami jelentés, a STATENS OFFICIELLA UTRADNINGER (SOU) tárja fel.
A beültetett embereket bárhol követni lehet. Agyműködésüket azután szuperszámítógépek segítségével távolról nyomon követhetik, sőt a frekvenciák variálásával meg is változtathatják. A titkos kísérletek kísérleti nyulai között voltak foglyok, katonák, elmebetegek, fogyatékos gyermekek, süketek és vakok, homoszexuálisok, egyedülálló nők, idősek, iskolások és az elit kísérletezők által "marginálisnak" tartott emberek bármely csoportja. A Utah Állami Börtönben raboskodó foglyok, nyilvánosságra hozott tapasztalatai például megdöbbentőek a lelkiismeret számára.

A mai mikrochipek alacsony frekvenciájú rádióhullámok segítségével működnek, amelyek megcélozzák őket. A műholdak segítségével a beültetett személy a világ bármely pontján nyomon követhető. Többek között ilyen technikát teszteltek az iraki háborúban is Dr. Carl Sanders szerint, /a képen jobbra felül/ aki feltalálta az emberbe beültetett, hírszerzéssel ellátott interfész (IMI) biotikát. (Korábban a vietnami háborúban a katonáknak a „Rambo-chipet” adták be, amelyet arra terveztek, hogy növelje az adrenalin beáramlását a véráramba.) Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) 20 milliárd bit/másodperc sebességű szuperszámítógépei, mostantól egy távfelügyeleti rendszerrel (RMS) "láthatják és hallhatják", amit a katonák a harctéren tapasztalnak. Amikor egy 5 mikromilliméteres mikrochipet (egy hajszál átmérője 50 mikromilliméter) helyeznek a szem optikai idegébe, az agyból olyan idegimpulzusokat von ki, amelyek a beültetett személy élményeit, szagokat, látványt és hangot testesítik meg. Miután ezeket az idegimpulzusokat átvitték és tárolták egy számítógépben, a mikrocsipen keresztül vissza lehet vetíteni a személy agyába, hogy újra átélje azokat. Az RMS segítségével egy szárazföldi számítógép-kezelő, elektromágneses üzeneteket (jelek formájában kódolva) küldhet az idegrendszerbe, befolyásolva a célszemély teljesítményét. Az RMS segítségével egészséges személyeknél előidézhető, hogy hallucinációkat lássanak és hangokat halljanak a fejükben. Minden gondolat, reakció, hallás és vizuális megfigyelés bizonyos neurológiai potenciált, tüskéket és mintákat okoz az agyban, és annak elektromágneses mezőiben, amelyek most gondolatokká, képekké és hangokká dekódolhatók. Az elektromágneses ingerlés tehát megváltoztathatja az ember agyhullámait, és befolyásolhatja az izomtevékenységet, ami kínzásként megélt fájdalmas izomgörcsöket okozhat.
Az NSA elektronikus megfigyelőrendszere egyszerre több millió embert képes követni és kezelni. Mindannyiunknak egyedi bioelektromos rezonanciafrekvenciája van az agyban, ahogyan egyedi ujjlenyomatunk is van. Az elektromágneses frekvenciájú (EMF) agyi stimulációval teljesen kódolt, pulzáló elektromágneses jeleket lehet küldeni az agyba, ami a kívánt hang- és vizuális hatásokat váltja ki a célpontban. Ez az elektronikus hadviselés egy formája. Az amerikai űrhajósokat implantálták, mielőtt az űrbe küldték őket, hogy gondolataikat követni lehessen, és minden érzésüket a nap 24 órájában regisztrálni lehessen.
A Washington Post 1995 májusában arról számolt be, hogy Vilmos brit herceget / a képen/ 12 éves

korában implantálták. Így, ha valaha is elrabolnák, egy meghatározott frekvenciájú rádióhullámot lehetne célzottan a mikrochipjére irányítani. A chip jelét egy műholdon keresztül a rendőrkapitányság számítógépes képernyőjére irányítanák, ahol követni lehetne a herceg mozgását. A herceget a világ bármely pontján meg lehetne találni.
A tömegtájékoztatási eszközök nem számoltak be arról, hogy a beültetett személy magánélete élete végéig megszűnik. Sokféleképpen manipulálható. Különböző frekvenciákat használva a berendezés titkos irányítója, akár az ember érzelmi életét is megváltoztathatja. Agresszívvá vagy letargikussá tehető. A szexualitás mesterségesen befolyásolható. A gondolatjelek és a tudatalatti gondolkodás kiolvasható, az álmok befolyásolhatók, sőt előidézhetők, mindezt a beültetett személy tudta és beleegyezése nélkül. Így tökéletes kiberkatonát lehet létrehozni. Ezt a titkos technológiát egyes NATO-országok katonai erői már az 1980-as évek óta használják anélkül, hogy a civil lakosság, és a tudományos körök bármit is hallottak volna róla. Így az ilyen invazív agykontroll rendszerekről kevés információ áll rendelkezésre a szakmai, és tudományos folyóiratokban. Az NSA jelhírszerzése az emberi agyból származó információkat távolról is képes megfigyelni, az agy által kibocsátott kiváltott potenciálok (3,50 HZ, 5 milliwatt) dekódolásával. A svédországi Göteborgban, és az ausztriai Bécsben fogoly kísérleti alanyoknál, agyi elváltozásokat találtak. Csökkent vérkeringés és oxigénhiány a jobb halántéki homloklebenyben, ahol az agyi implantátumok általában működnek. Egy finn kísérleti személynél az oxigénhiány miatt agysorvadást, és időszakos eszméletvesztési rohamokat tapasztaltak. Az agykontroll technikákat politikai célokra is fel lehet használni.
A kontrollerek célja ma az, hogy a célszemélyeket vagy -csoportokat saját meggyőződésükkel, és érdekeikkel ellentétes cselekedetekre késztessék. A zombivá tett egyéneket még arra is be lehet programozni, hogy gyilkoljanak, és utána semmire se emlékezzenek a tettükről. Ennek a jelenségnek riasztó példái találhatók az Egyesült Államokban. Ezt a "csendes háborút" a katonai, és hírszerző ügynökségek a tudatlan civilek, és katonák ellen folytatják. 1980 óta az agy elektronikus stimulációját (ESB) titokban használják a célzott emberek irányítására, akiket tudtuk és beleegyezésük nélkül célba vesznek.
 Minden nemzetközi emberi jogi egyezmény tiltja az emberek nem konszenzuson alapuló manipulációját - még a börtönökben is, nem is beszélve a civil lakosságról. John Glenn amerikai szenátor kezdeményezésére 1997 januárjában tárgyalások kezdődtek, a polgári lakosság besugárzásának veszélyeiről. Az emberek agyi funkcióinak célba vétele elektromágneses mezőkkel, és sugarakkal (helikopterekből és repülőgépekből, műholdakból, parkoló fehér furgonokból, szomszédos házakból, telefonoszlopokból, elektromos készülékekből, mobiltelefonokból, TV-ből, rádióból stb.) része a sugárzási problémának, amellyel a demokratikusan választott kormányzati szerveknek kellene foglalkozniuk. Az elektronikus agykontroll mellett kémiai módszereket is kifejlesztettek. Az agyműködést negatívan befolyásoló tudatmódosító szereket, és különböző szagú gázokat lehet a légcsatornákba vagy vízvezetékekbe fecskendezni. Baktériumokat és vírusokat is teszteltek már ilyen módon több országban.
A mai szupertechnológia, amely mikrochipeken keresztül (vagy akár anélkül is, a legújabb technológia szerint) összeköti agyi funkcióinkat az amerikai, vagy izraeli műholdakon keresztül számítógépekkel, a legnagyobb veszélyt jelenti az emberiségre. A legújabb szuperszámítógépek elég erősek ahhoz, hogy az egész világ lakosságát megfigyeljék. Mi fog történni, ha az embereket hamis feltételezésekkel csábítják arra, hogy mikrochipeket ültessenek a testükbe? Az egyik csali a mikrochipes személyi igazolvány lesz. Az Egyesült Államokban titokban még kötelező törvényjavaslatot is tettek, amely büntethetővé teszi az azonosító implantátum eltávolítását. Készen állunk az emberiség robotizálására és a magánélet teljes felszámolására, beleértve a gondolatszabadságot is? Vajon hányan lennénk hajlandók egész életünket, beleértve a legtitkosabb gondolatainkat is, átengedni a Nagy Testvérnek? Mégis létezik a technológia egy totalitárius "Új Világrend" létrehozásához.
A rejtett neurológiai kommunikációs rendszerek a független gondolkodás ellen hatnak, és az öncélú magán- és katonai érdekek nevében irányítják a társadalmi és politikai tevékenységet. Amikor az agyi funkcióinkat már összekapcsolják a szuperszámítógépekkel, a rádióimplantátumok és mikrochipek segítségével, már túl késő lesz a tiltakozáshoz. Ezt a fenyegetést csak a közvélemény felvilágosításával lehet legyőzni, a biotelemetriáról rendelkezésre álló szakirodalom, és a nemzetközi kongresszusokon kicserélt információk felhasználásával. Az egyik ok, amiért ez a technológia államtitok maradt, az az amerikai Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) által készített, és 18 nyelven kinyomtatott pszichiátriai Diagnosztikai Statisztikai Kézikönyv IV /DSM/ széleskörű tekintélye. Az amerikai hírszerző ügynökségeknek dolgozó pszichiáterek, kétségkívül részt vettek e kézikönyv megírásában és átdolgozásában. Ez a pszichiátriai "Biblia" az agykontroll technológiák titkos fejlesztését takarja azzal, hogy azok egyes hatásait a paranoid skizofrénia tüneteinek címkézi. Az agykontroll-kísérletek áldozatait így az orvosok, akik a DSM "tünetlistáját" az orvosi egyetemen tanulták, rutinszerűen diagnosztizálják elmebetegnek. Az orvosokat nem tanították meg arra, hogy a betegek igazat mondhatnak, amikor arról számolnak be, hogy akaratuk ellenére célba vették őket, vagy hogy kísérleti nyulakként használják őket a pszichológiai hadviselés elektronikus, kémiai és bakteriológiai formáinak kísérleti alanyaként.
Fogytán az idő, hogy megváltoztassuk a katonai orvoslás irányát, és biztosítsuk az emberi szabadság jövőjét.

Forrás:  http://www.whale.to/b/kilde.html

Tudósok feketében-A Medea-csoport

 Jeffrey T. Richelson írása /1998.02.03/

Jeffrey T. Richelson /1949-2017/  a washingtoni National Security Archive vezető munkatársa volt.Tizenhárom hírszerzési könyv szerzője, köztük az "America's Secret Eyes in Space" (Amerika titkos szemei az űrben): The U.S. Keyhole Spy Satellite Program és "A Century of Spies" /A kémek évszázada/: Intelligence in the Twentieth Century. 1975-ben a Rochesteri Egyetemen szerzett doktori címet politológiából. Az itt kifejtett nézetek nem feltétlenül a munkaadója nézetei.

A hidegháború öt évtizede alatt, az Egyesült Államok több százmilliárd dollárt költött arra, hogy fejlett rendszerek impozáns sorát tervezze, építse és működtesse a hírszerzés, vagy a Föld bizonyos katonai szempontból hasznos jellemzőinek feltérképezése céljából. Az űrben felderítő műholdak tucatjai készítettek milliónyi képet a földfelszínről, míg más műholdakon infravörös érzékelők rögzítették a rakétakilövéseket, robbantásokat, és más energetikai eseményeket. Az égen speciálisan kialakított repülőgépek készítettek felderítő képeket, és végeztek meteorológiai méréseket. Tenger alatti szonárrendszerek követték a tengeralattjárók mozgását, a felszíni hajók pedig figyelemre méltó pontossággal térképezték fel a tengerfeneket.
Az e globális rendszer által összegyűjtött képek megszámlálhatatlan milliói, és talán több billió bájtnyi adat ma adatközpontokban, számítógéptermekben, archívumokban, fotókönyvtárakban és egyéb létesítményekben található, amelyek többnyire Washington környékén vannak szétszórva. És bár az adatok egy része továbbra is katonai vagy hírszerzési értékkel bír, a többi nagy része esetében az idő, és a Szovjetunió megszűnése jelentősen csökkentette a jelentőségüket.
Az utóbbi években azonban egy meglehetősen radikális koncepció kezdett érvényesülni, amely új célt adott ezeknek a drágán létrehozott adattárolóknak. Az elképzelés szerint, a hírszerzési vagy katonai célokra gyűjtött információk nagy része tudományos szempontból hasznos, és ráadásul tudományos célokra is felhasználhatók anélkül, hogy veszélyeztetnék azokat a hírszerzési, vagy katonai követelményeket - például a titoktartást -, amelyek alapján eredetileg gyűjtötték és felhasználták őket.
Ez az elképzelés egy olyan csoport megalakulásához vezetett, amely több tucat amerikai tudósból áll, akik magas szintű biztonsági engedélyt kaptak, és akik az Egyesült Államok távoli hírszerző apparátusa által összegyűjtött adatok, képek és feljegyzések egy részét vizsgálják. A Medea néven ismert csoport tudósai tájékoztatást kaptak a legjobban titkosított, legfejlettebb érzékelőkről és platformokról, és még arra is felkérték őket, hogy adjanak tanácsot a hírszerzés tisztviselőinek arról, hogyan lehetne új platformokat tervezni, illetve a meglévőket működtetni, hogy azok hatékonyabban szolgálják a tudomány igényeit.
Mivel az együttműködés csak néhány éves, még túl korai lenne sikernek vagy kudarcnak minősíteni. De már az is figyelemre méltó, hogy néhány évig fennmaradt. A hírszerző közösség még soha nem dolgozott együtt a kormányzaton kívüli tudósok egy csoportjával olyan mértékben, bizalommal és intimitással, mint amilyenre szükség lesz ahhoz, hogy a tudósok a lehető legteljesebb mértékben ki tudják használni a kormányzati adatokat és eszközöket. A legfontosabb, hogy az együttműködéshez két olyan kultúra, a tudomány és a hírszerzés kultúrája közötti alkalmazkodásra lesz szükség, amelyek alapvetően ellentétes módszerekkel kezelik az információkat. A tudományban az adatok korlátlan terjesztését a fejlődéshez szükségesnek fogadják el, míg a hírszerzésben az információáramlást szigorúan korlátozza a "szükséges tudni" politika: csak azok férhetnek hozzá, akik rendelkeznek a megfelelő biztonsági engedélyekkel, és akik nem tudják ellátni a rájuk bízott feladatokat bizonyos ismeretek, vagy információk nélkül.
A Medea tudósainak eddigi munkája nagyrészt annak meghatározására irányult, hogy a meglévő adatok, és eszközök hasznosak lehetnek-e a globális felmelegedés, az óceánok hőmérséklete, a növényzet és az erdők borítása, a sivatagok terjedése, a sarki jégsapkák állapota, és hasonló környezettudományi kérdések tanulmányozásával foglalkozó tudósok számára. Eddig két tudományos dolgozatot publikáltak a hírszerzés adatai alapján, amelyek az első bepillantásokat nyújtják abba, hogy a nem titkosított tudományos munkák hogyan alapulhatnak a kormányzati archívumokból származó, még mindig titkos adatokon. Emellett a hírszerzési tisztviselők növekvő hajlandósága a külső szakértőkkel való együttműködésre, - amelyet nem kis mértékben a Medea inspirált - nem várt előnyökkel járt. Ezek talán a legnyilvánvalóbbak a katasztrófaelhárítás területén, ahol a szigorúan titkos műholdas felderítő felvételek, máris felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak, a karibi Montserrat szigetén történt katasztrofális vulkánkitörés, és az alaszkai erdőtüzek felszámolásában részt vevő csapatok számára.
Szemek az égen
Az a tény, hogy a hírszerzési adatok többsége még mindig nem áll a nagyközönség rendelkezésére, megnehezíti, hogy meggyőzően értékeljük alkalmazhatóságukat, és hasznosságukat a környezettudomány aktuális témáira. Az évek során azonban meglehetősen sok részletet hoztak hivatalosan nyilvánosságra, vagy szivárogtattak ki az adatokat gyűjtő titkos platformok és érzékelők jellemzőiről, és képességeiről, valamint az adatok gyűjtésének időszakáról.
Az elmúlt 37 év során pályára állított különböző fotófelderítő műholdak, amelyek mindegyike a maga korában a repülőgép- és optikai technológiák határait feszegette, a hidegháborúval kapcsolatban bevetett hírszerzési technológiák közül a legismertebbek közé tartoznak. E műholdak közül a legújabbak a Keyhole-11 (KH-11) és az Advanced KH-11 műholdak, amelyek egy átjátszó műholdon keresztül, gyakorlatilag azonnal vissza tudják küldeni a képeiket. Kilenc KH-11 műholdat állítottak pályára 1976 és 1988 között, az 1990-es években pedig három Advanced KH-11 műholdat bocsátottak fel. Ez a három Advanced KH-11, amelyek mindegyike mintegy 1,5 milliárd dollárba került, még mindig működik, és 15 centiméteres, vagy annál jobb felbontású képeket küld vissza.
Az amerikai kormány még nem tette közzé az 1963 és 1984 között működő nagy felbontású műholdas rendszerek (KH-7 és KH-8 néven), a KH-9 nagyfelbontású felderítő műhold, illetve a KH-11 és az Advanced KH-11 adatait. Ennek ellenére számos információ kiszivárgott a szaksajtóba, beleértve az e műholdakról készült képeket is. A műholdakkal kapcsolatos további információk a Központi Hírszerző Ügynökség egykori alkalmazottja, William Kampiles, és Samuel Loring Morison, a haditengerészeti hírszerzés elemzője elleni perek kapcsán kerültek nyilvánosságra, akiket elítéltek a KH-11-gyel kapcsolatos jogosulatlan közlés miatt.
A Keyhole műholdak korábbi generációi, a KH-1-től a KH-9-ig (a KH-10 programot még azelőtt leállították, hogy egy műhold is felszállt volna), a Szovjetunióban, Kínában, Kubában, a Közel-Keleten és másutt található célpontokról készült filmekkel töltött tartályokat küldtek vissza. A KH-1 és KH-9 programok 1960 és 1972 között 144 műholdindítást tartalmaztak, bár nem mindegyik indítás volt sikeres. A műholdak több mint 800 000 képet készítettek, amelyek titkosítását nemrégiben feloldották. A titkosítás feloldása egyébként részben a Medea tudósok támogatásának köszönhetően történt. A KH-1 műholdak kamerái körülbelül 12 méteres (40 láb) távolságban lévő objektumok felbontását tették lehetővé; ezt a felbontást a KH-4 műholdak esetében körülbelül 1,5 méterre javították.
A fejlettebb, nagyobb felbontású KH-7, KH-8 és KH-9 több millió felvételt készített az 1970-es években és az 1980-as évek elején. Az egyedülálló KH-9 képes volt több tízezer négyzetkilométernyi területet egyetlen képkockán leképezni, körülbelül kétharmad méteres felbontással. A KH-8 és KH-9 programok 1984-ben fejeződtek be.
/Szerk: A felső képen a KH-7 kémműhold 1966-os felvétele látható az USA Capitoliumáról, míg alul ugyanaz, a polgári használatra szánt Google Earth 2020-as felvételén. A felbontásban alig érzékelhető különbség. Nehezen hinnénk el, hogy a két kép között mégis több mint 50 év telt el. Ez alapján sejthető, manapság mire lehetnek képesek a kémszatellitek./

 

 

Az infravörös érzékelőivel nyilvánvalóan tudományos hasznosságú műholdak másik csoportja, az amerikai légierő Védelmi Támogató Programjának (DSP) műholdjai, amelyek közül az elsőt 1970-ben, a 18.-at 1997 februárjában indították. A 35 900 kilométeres geoszinkron pályán a Föld felett működő DSP-k fedélzetén lévő fő érzékelők, infravörös érzékelők, amelyeket a szovjet/orosz vagy kínai interkontinentális, és tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták rakétakilövéseinek észlelésére terveztek. A műholdak különböző speciális célú érzékelőket is hordoznak, amelyek a légköri nukleáris robbanások jeleit érzékelik. Az évek során a DSP infravörös érzékelői, a közepes hatótávolságú rakéták (beleértve a SCUD-okat is) indítását, az utóégetővel repülő repülőgépeket, az alacsony Föld körüli pályán keringő űrhajókat, és még az olyan földi eseményeket is észlelték, mint például a nagyméretű robbanások.
A hatalmas képarchívumhoz a Lacrosse nevű műholdas program is hozzájárul. Műholdjai nem objektumokat fényképeznek, hanem rádióhullámokat sugároznak. A műholdon lévő érzékelők fogadják e hullámok visszaverődését, amelyeket aztán a célpontról készült képpé alakítanak át. Mivel a rádióhullámok áthatolnak a felhőtakarón és a sötétség sem befolyásolja őket, a Lacrosse lényegében folyamatos képalkotási képességet biztosít az Egyesült Államok számára.
/ Szerk: A Lacrosse műhold-sorozatból ötöt állítottak pályára, azóta azonban mindet kivonták a forgalomból.https://en.wikipedia.org/wiki/Lacrosse_(satellite) Érdekesség a Lacrosse-5 kémműholddal kapcsolatban, hogy a sorozatból egyedül erre az eszközre jellemző az un. eltűnési-trükk, azaz, hogy a fényessége időnként lecsökken, és nem a földárnyékba lépés miatt. Thiery Legault szerint, /aki a Leideni Obszervatórium kémszatellit megfigyelő „specialistája”/ a szerkezet formai kialakítása okolható a jelenségért./

A DSP-k kivételével, amelyeket az amerikai légierő üzemeltet, az imént ismertetett összes műholdat a Nemzeti Felderítő Hivatal (NRO) égisze alatt tervezték, és üzemeltették, amely egy 1961. szeptember 6-án létrehozott, korábban titkos szervezet volt, amely a CIA, és a légierő űrfelderítési erőfeszítéseinek koordinálására jött létre. Az iroda egykor annyira titkos volt, hogy nevét, vagy rövidítését csak a "szigorúan titkos" szint feletti, biztonsági rendszeren keresztül kezelt dokumentumokban lehetett megemlíteni. A Védelmi Minisztérium csak 1992-ben ismerte el nyilvánosan az NRO létezését.
Nemcsak műholdakat, hanem repülőgépeket is használtak az archívumban található számos fotófelderítő felvétel elkészítéséhez. A legismertebb amerikai felderítő repülőgép az U-2, amelynek kémkedési szerepe drámai módon derült ki Francis Gary Powers CIA-pilóta 1960-as, Szovjetunió fölött történt lelövése után. Az incidens véget vetett a Szovjetunió feletti repüléseknek, de az U-2-esek több mint 40 éven át repültek, és fényképeztek célpontokat szerte a világon. Jelenleg arra használják őket, hogy ellenőrizzék, hogy Irak betartja-e az 1991-es perzsa-öböl menti háborúban kötött tűzszünet feltételeit. Egy másik felderítő repülőgép, a légierő SR-71-es repülőgépe az 1960-as évek végétől, 1990-es ideiglenes kivonásáig üzemelt. (Két repülőgépet nemrégiben visszaállítottak az üzemképes állapotba, de most úgy tűnik, hogy ismét nyugdíjba vonulnak). Az SR-71-esek több mint 26 000 méteres magasságban, Mach 3-nál nagyobb sebességgel repülve, egyetlen óra alatt több mint 260 000 négyzetkilométert tudtak lefényképezni. Ennek eredményeképpen az SR-71-es küldetések során, több millió négyzetkilométert lefedő felvételeket készítettek.
Fülek a tengerben
A hidegháború alatt, miközben a CIA, az NRO és a légierő az ellenség, és a szövetségesek területének fényképezésével volt elfoglalva, a haditengerészet világszerte szonárrendszerek hálózatát üzemeltette, hogy nyomon kövesse a szovjet tengeralattjárók tartózkodási helyét, és mozgását. Az információ létfontosságú volt a szemben álló tengeralattjárók macska-egér játékához, amelyben a ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárók igyekeztek elkerülni a támadó tengeralattjárókat, amelyek egy nukleáris háborúban azonnal megpróbálták volna megsemmisíteni őket.
A szonárrendszereket Sound Surveillance System, azaz SOSUS néven ismerik. A hidegháború nagy részében, mintegy 20 SOSUS hidrofon tömböt telepítettek az óceánfenék különböző pontjain, hogy érzékeljék a szovjet tengeralattjárók által keltett akusztikus jeleket. A tömbök elég érzékenyek ahhoz, hogy a szakértők ne csak a tengeralattjárók osztályait, hanem konkrét tengeralattjárókat is azonosítani tudjanak. Ezenkívül a SOSUS képes megfigyelni az óceán felszínén tartózkodó hadihajók, sőt, az alacsonyan fölötte szálló repülőgépek mozgását is.

/Szerk: felül a SOSUS-rendszer.  Az 1980-as évek elején mintegy 66 rendszer működött a térképen ábrázolt helyeken; a hidegháború után a számuk csökkent./
A SOSUS fejlesztési munkálatai 1950-ben kezdődtek, és négy évvel később az USA keleti partjainál lévő kontinentális talapzatra telepítették az első hidrofoncsoportot. A csoportokat rendszeresen frissítették, és a technológia jelenleg a fejlesztés ötödik, vagy hatodik generációját éli.
Az egyes tengeralattjárókról gyűjtött adatok közé tartozik a szonár visszhangja, valamint a motor, a hűtőrendszer és a hajócsavarok mozgása által keltett zajok. A hangokat egyetlen felismerő jellé alakítják át, amely lehetővé teszi a szakértők számára, hogy ne csak a típust - mondjuk egy Alfa-osztályú támadó tengeralattjáró vagy egy Typhoon-osztályú ballisztikus rakétás tengeralattjáró -, hanem az egyes tengeralattjárókat is meghatározzák.
A fekete ajtó mögött
Bár a tengeri, légi és űrbeli érzékelők e globális gyűjteménye kiválóan ellátja a hírszerzési és katonai feladatokat, amelyekre szánták, még nem derült ki, hogy a múltbeli, és jelenlegi adatai a tudomány hasznára válnak-e. A kérdés megválaszolásának nagyrészt bürokratikus folyamata 1990 májusában kezdődött, amikor Al Gore, Tennessee állam akkori szenátora, levelet írt a CIA egyik tisztviselőjének. Gore tudni szerette volna, hogy az ügynökség rendelkezik-e olyan adatbázisokkal az óceánokról, felhőkről, trópusi szelekről és csapadékról, amelyek relevánsak lehetnek a különböző környezetvédelmi, és tudományos kérdések szempontjából. Kiderült, hogy az ügynökség valóban rendelkezik jelentős adatokkal a levélben felsorolt témák közül sokról. Nem sokkal később a CIA tisztviselői találkozót szerveztek néhány, a hírszerző közösségen kívüli tudóssal, köztük Jeffrey Dozierrel, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem környezettudományi dékánjával, és Gordon J. MacDonalddal, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem geofizikusával.
Részben Gore egy másik levelének hatására Robert Gates, a CIA akkori igazgatója, 1992 tavaszán biztonsági engedélyt adott tudósok egy csoportjának. Az engedélyek lehetővé tették a tudósok számára, hogy a hírszerzési adatokat tudományos jelentőségük megállapítása céljából tanulmányozzák. Tizenegy, környezetvédelmi tudományágakra épülő bizottságot hoztak létre; a bizottságok személyi állományához mintegy 70 tudóst toboroztak a tudományos életből, a magánszektorból és olyan kormányzati ügynökségekből, mint a Környezetvédelmi Ügynökség, és a Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal. Az első hivatalos ülésen, 1992 októberében a tudósok megvitatták a környezeti adatok iránti igényeket, és a lehetséges forrásokat.
A tudósok találkoztak néhány kollégájukkal is, hogy összeállítsák a kritikus kérdések, és a kezelésükhöz szükséges információk listáját. Például az egyik tanulmányozó csoport, amely az üvegházhatású gázokkal foglalkozott, az ózont jelölte meg fő problémaként. Ahhoz, hogy a molekula mennyiségét jobban össze tudják hangolni az éghajlati megfigyelésekkel, a tudósok egyetértettek abban, hogy ismerniük kell az ózon eloszlását az évszak, és a földrajzi szélesség függvényében, mégpedig olyan pontossággal, hogy 10 év alatt 5 százalékos változást lehessen kimutatni.
Miután a tudósok meghatározták az információs igényeiket, a hírszerző közösség - különösen a CIA és az NRO -, valamint a védelmi, és az energiaügyi minisztérium több mint 100 titkos rendszerről és adatkészletről kezdett el tájékoztatót készíteni. Ezután, 1992 novemberének végén, és 1993 elején a tudósokat bevezették az amerikai hírszerzési technológia, és termékeinek "fekete" világába. A múltbeli és jelenlegi adatgyűjtő rendszerekről szóló tájékoztatók, az űrből érkezőktől a tenger alatti rendszerekig terjedtek, és számos részletet tartalmaztak, mint például a kódnevüket - ami a hírszerző műholdak esetében szigorúan titkos adat -, a helyüket, és az általuk gyűjtött adatok típusát. Amellett, hogy segítettek a tudósoknak meghatározni, hogy milyen archivált adatok lehetnek értékesek a környezeti kutatások szempontjából, a tájékoztatók célja az volt, hogy a tudósok átgondolják, hogyan lehetne a jelenleg működő műholdakat, szonárrendszereket, és más rendszereket környezeti adatok gyűjtésére használni.
1993 decemberében a tudósok első jelentésükben arra a következtetésre jutottak, hogy a hatalmas képi adatarchívumnak, és a jelenlegi fotófelderítő műholdaknak valójában széleskörű környezettudományos felhasználási lehetőségei vannak. Megjegyezték, hogy az archivált képek egyik nyilvánvaló felhasználási módja az urbanizációs minták, valamint a növényzettel borított területek, és sivatagok határainak változásaira vonatkozó adatok hiányosságainak pótlása lenne, - ezek a változások az éghajlatváltozás érzékeny mutatóinak tekinthetők. Az első polgári rendszer, az Earth Resources Technology Satellite csak 1972-ben indult, és a titkos képarchívumok lehetővé tették, az adatok időbeli hatályának meghosszabbítását egészen az 1960-as évek elejéig.
A tudósok azt is felismerték, hogy a kémszatellitek képei lehetővé tennék a kisebb felbontású polgári rendszerek "kalibrálását". Az ugyanarról a célpontról készült alacsony, és nagy felbontású képek összehasonlításával, a tudósok további információkat tudtak kinyerni az alacsony felbontású felvételekből. Ez a kalibrálás különösen hasznos volt a vegetációs adatok esetében, lehetővé téve például a fajok, és a lombozat borítottsági fokának meghatározását.
A nagyfelbontású képek további részletességgel is szolgálhatnának, ami hasznos lenne az erdők, sivatagok vagy vizes élőhelyek növekedésének, vagy zsugorodásának tanulmányozásához. A képek továbbá elősegíthetik a szántóföldek változásainak, az ökoszisztémák, és az állati élőhelyek épségének, a szennyezés, vagy más emberi tevékenység által okozott erdőkárosodásnak, a vízhasználatnak, és a partvidék eróziójának részletesebb vizsgálatát - mind olyan témák, amelyek jelentős következményekkel járnak az emberi egészségre nézve.
A jelentés azt is megjegyezte, hogy a DSP műholdak felhasználhatók a távoli régiókban lévő nagy tüzek észlelésére, és megfigyelésére; az ilyen tüzek szén-monoxidot és szén-dioxidot termelnek az üvegházhatású gázok közül. A jelentés szerint a SOSUS-rendszerek, a globális felmelegedés kimutatására is felhasználhatók: a hang gyorsabban terjed a meleg vízben, mint a hideg vízben, így a hangsebesség változásainak mérése, több ezer kilométeres óceánon keresztül, még a hőmérséklet apró változásaira is fényt derít. A SOSUS a bálnák mozgásának nyomon követésére is használható, ami új információkkal szolgálhatna a bálnapopulációkról. Mindezek a javaslatok azóta aktív erőfeszítésekhez vezettek a Védelmi Minisztérium, vagy más szervezetek égisze alatt.
Körülbelül 15 kísérletet javasoltak annak megállapítására is, hogy a hírszerző rendszerek felhasználhatók-e a tengeri jég vastagságának, az erdőirtás mértékének, a troposzféra víztartalmának és a föld alatti radioaktív, mérgező hulladékok meglétének meghatározására.
A Medea állandósul
A partnerség sikerén felbuzdulva, a hírszerző közösség 1994-ben állandóvá tette azt. A Medea nevet, amelyet Linda Zall CIA-tisztviselő választott, a görög mitológia azon szereplőjéről kapta, aki segített Iaszónnak, és az argonautáknak ellopni az Aranygyapjút, és aki később Iaszón felesége lett (nem véletlenül Zall a CIA képviselője, a hadsereg tudományos tanácsadóinak Iaszón nevű csoportjában). Még mindig körülbelül 70 tudós rendelkezik biztonsági engedélyekkel, valamint hozzáféréssel a CIA központja közelében lévő McLeanben, Vancouver államban található programirodához.
A Medea tudósai eddig jóval több mint egy tucatnyi jelentést készítettek arról, hogy az archivált adatok, és a jelenlegi adatgyűjtő rendszerek hogyan segíthetik elő a környezettudományt. A jelentések olyan témakörökkel foglalkoznak, mint a vulkánkitörések előrejelzésének javítása, a vizes élőhelyek azonosításának, és lehatárolásának jobb módszerei, a tengerfelszíni viszonyok, és az óceáni áramlás becslésének javítása, valamint a gleccserek nettó egyensúlyának kiszámítása. Egy kivételével valamennyi jelentés minősített. Az egyetlen nem titkosított jelentés, a Scientific Utility of Naval Environmental Data (A haditengerészeti környezeti adatok tudományos hasznossága) 1995 júniusában jelent meg, és a haditengerészetnek a Medea-hoz intézett azon kérésére született, hogy vizsgálja meg a haditengerészeti meteorológiai és oceanográfiai parancsnokság adatbázisát, termékeit és képességeit. Az elegáns, 52 oldalas jelentésben leírt erőfeszítések egyik középpontjában az oceanográfiai parancsnokság tengeri jéggel, geológiával és geofizikával, valamint az óceán térfogatával, és határvonalaival kapcsolatos adatbázisai tudományos hasznosságának vizsgálata állt. A jelentés számos ajánlást is tartalmaz az óceántudományi képességek fejlesztésére. Javasolja például egy olyan hasznosító központ létrehozását, amely lehetővé teszi a tudósok számára a parancsnokság legtöbb adatbázisához való hozzáférést, és javasolja, hogy a haditengerészet fokozza a regionális óceánmodellek létrehozására irányuló erőfeszítéseit, amelyek számítógépen szimulálják a tengeri viszonyokat.
A Medea tudósait arra is felkérték, hogy vizsgálják meg, hogy a jelenlegi, és a tervezett műholdas rendszerek módosításai, hogyan javíthatják azok hasznosságát a környezeti adatok gyűjtésében. Az eredmény körülbelül egy tucatnyi, "meglehetősen ezoterikus" kettős felhasználású jelentés volt az NRO számára, az egyik tisztviselő szavaival élve. A tanulmányok konkrét műszaki ajánlásokat tartalmaznak, és ugyanezen tisztviselő szerint "komolyan veszik" őket, és "hatással lesznek" a jövőbeli hírszerző műholdakra.
A Medea a Global Fiducials Program megtervezésében is szerepet játszott, amelynek keretében mintegy 500, a környezettudósok számára érdekes helyszín lesz a jelenlegi, és jövőbeli képalkotó műholdak ismételt célpontja. A leendő célpontok között szerepelnek a Los Angeles, és San Diego közötti kaliforniai partoknál lévő felhők; a Costa Rica-i La Selva alföldi trópusi esőerdő; a Puerto Ricó-i Luquillo kísérleti erdő; az alaszkai Fish Creek-i permafroszt; a svájci Griegsletchner gleccserek; és a tanzániai Kilimandzsáró magas lejtői.
Herman H. Shugart, a Medea tagja, és a Virginiai Egyetem környezetkutatója reméli, hogy a Kilimandzsáró hegyről készült felvételek, évtizedek múlva bizonyítékot szolgáltatnak majd a légkörben lévő szén-dioxid bármilyen mértékű növekedésére. Az egyik első természetes jele egy ilyen felhalmozódásnak a növényzet megvastagodása lenne, a magas trópusi erdőkben található legmagasabb vegetációs zónákban, mint például a Kilimandzsárón. A növényzet ilyen mértékű növekedése könnyen látható lenne a felderítő felvételeken.
A képeket az amerikai földtani intézet titkos könyvtárában fogják tárolni. A következő évtizedekben az adatok, csak a megfelelő engedélyekkel rendelkezők számára lesznek hozzáférhetők. A titkosítás feloldása azonban, várhatóan a hatalmas adatbázist idővel a tudományos kutatók, és a végzős hallgatók számára is elérhetővé teszi.
Ennek ellenére a késedelem kritikákat váltott ki. Steven Aftergood, az Amerikai Tudósok Szövetsége kormányzati titkossággal foglalkozó projektjének igazgatója kijelentette, hogy "csodálatra méltó, hogy a hírszerző közösség kiterjeszti a környezeti adatok gyűjtését". Siet azonban hozzátenni, hogy "aggasztónak tartja, hogy évtizedekig titkosnak fogják tartani [az adatokat].
Tudomány és titoktartás
Bár a Medea tudósai, munkájuk nagy részét a hírszerzési adatokról és rendszerekről, valamint azok tudományos hasznosságáról szóló számos jelentésnek szentelték, eddig három tudományos munkát írtak titkos adatok alapján. A tanulmányok érdekes első pillantást nyújtanak a biztonsági, és a tudományos szempontok közötti változó, még mindig kissé bizonytalan egyensúlyozásra.
A tudomány két alappillére a megismételhetőség - az egyik tudós képessége, hogy ugyanazon adatok felhasználásával reprodukálja egy másik tudós eredményeit - és az ellenőrizhetőség - az eredmények érvényességének kísérletekkel, vagy megfigyelésekkel történő bizonyítása. A szakértő bírálók gyakran arra is kíváncsiak, hogyan és milyen jól gyűjtötték az adatokat. Itt a vonatkozó kérdések a következők: Milyen eszközöket használtak? Milyen képességekkel rendelkeztek? Milyen gyakran, és milyen körülmények között végeztek méréseket?
A titkosított adatok használata megdönti az első pillért, mivel a be nem avatott tudósok, (azaz gyakorlatilag az összes akadémiai tudós) nem férhetnek hozzá az információkhoz. Ezenkívül a szakértői bírálók legalább részben a sötétben tapogatóznak, amikor a gyűjtési mechanizmusokról, és eljárásokról érdeklődnek.
Dozier megjegyzi, hogy bizonyos esetekben az ilyen kutatások eredményei ellenőrizhetők, még akkor is, ha azok nem megismételhetők, ami növelné az eredmények előállításához használt titkosított módszerekbe, és adatokba vetett bizalmat. Például a tengerfenék topográfiai térképének pontossága ellenőrizhető, még akkor is, ha nem ismert, hogy eredetileg milyen eszközökkel állították elő.
Ugyanakkor elismeri, hogy egy ilyen megközelítés "nem működik az átmeneti jelenségek esetében", az óceáni és légköri jellemzők könnyen eltűnhetnek, mire más tudósok megpróbálják ellenőrizni az eredményeket.
E kérdések közül számos megjelenik a Medea első két tudományos cikkével kapcsolatban. Az egyiket William H. Schlesinger, a Duke Egyetem Medea-kutatója, és Nicholas Gramenopoulos, a Mitre Corporation munkatársa 1996-ban publikálta, a Global Change Biology című folyóiratban. A cikk azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy Szudán viszonylag érintetlen területein a sivatag dél felé vonul-e. Az 1943 és 1994 között Szudán nyugati részéről készült műholdas, és légi felderítő felvételeket felhasználva a szerzők mintegy tucatnyi, észak-déli irányban elhelyezkedő helyszínen elemezték a fák gyakoriságát. A fényképek nagymértékben kibővítették az afrikai Száhel-övezet növényzetének változásáról készült felvételeket, amelyeket a NOAA műhold, Advanced Very High Resolution Radiometer (fejlett, nagyon nagy felbontású radiométer) készített 1980 óta. A szerzők megjegyezték, hogy a sivatag kiterjedése azt jelentené, hogy a regionális, vagy globális éghajlatváltozás növeli az éhínség valószínűségét; amit azonban találtak, az nem volt bizonyíték a jelentős változásra.
Az a tény, hogy a szerzők által következtetéseik megfogalmazásakor használt felvételek közül sok titkos archívumban található, biztosította, hogy Schlesinger cikke nem jelent meg a Science című folyóiratban, ahová eredetileg benyújtotta. Schlesinger visszaemlékszik arra, hogy a Science recenzensei olyan kérdéseket tettek fel a hozzáférhetőséggel, a felbontással és a felvételek gyakoriságával kapcsolatban, amelyekre egyszerűen nem tudott válaszolni anélkül, hogy titkos információkat ne árult volna el. Bár a Science-nek nincs olyan általános politikája, amely tiltja az ilyen cikkek közzétételét, a folyóirat vezető szerkesztője, Monica M. Bradford megjegyzi, hogy "ha a bírálók nem tudják megítélni, hogy mit mutatnak be, akkor nem fogjuk megjelentetni".
Az érzékelőkkel kapcsolatos információk szinte teljesen hiányoznak. A szerzők azt állítják, hogy "a hírszerző közösség, és a védelmi minisztérium által üzemeltetett repülőgépek, és műholdak távérzékeléssel készített fényképek archívumát használtuk fel, hogy a nyugat-szudáni Dárfúr tartományban található, fás növényzet gyakoriságának adatait rögzítsük".
A Global Change Biology szerkesztői szükségesnek érezték, hogy a cikkhez egy figyelmeztetést fűzzenek, amely így szól: "A cikkhez felhasznált adatok közül sok a titkosszolgálati archívumokban található. Ennek következtében korlátozottak a lehetőségek a tanulmány értékelésére és annak biztosítására, hogy más tudósok reprodukálni tudják az elemzést. E tanulmánynak a Global Change Biology című folyóiratban való közzétételének célja, hogy bemutassa a minősített adatok lehetséges felhasználását, és vitára ösztönözze a minősített adatok szerepét a nyílt tudományos irodalomban. Az adatokhoz való hozzáférés korlátozása miatt, a folyóirat szokásos bírálati folyamata nem teszi lehetővé az adatok minőségének, kiválasztásának vagy értelmezésének minden szempontú értékelését."
Egy másik Medea-ihletésű cikk egy olyan témával foglalkozik, amely egyre nagyobb érdeklődésre tart számot a csillagászok, és a nagyközönség körében: a Földbe becsapódó nagyméretű meteoroid lehetőségével. A cikk társszerzője Thomas B. McCord, a Hawaii Geofizikai és Planetológiai Intézet Medea-tagja.

/ Szerk: A képen felül a DSP (a Defense Support Program) katonai szatellit, ami infravörös érzékelőkkel rendelkezik, melyekkel képes érzékelni a nagyobb méretű meteorok belépését a Föld légkörébe. 1994. február 1-jén a DSP rögzítette egy meteor érkezését, amely a belépéskor felrobbant, és 630 kilotonna energiát szabadított fel. A műholdak geoszinkron pályán keringenek , 35 900 kilométeres magasságon/
A meteoroid-becsapódás kérdése iránti érdeklődés, korábban arra késztette a légierőt, hogy feloldja a DSP-program első 17 éve - 1970-től kezdődően - adatainak titkosítását. A DSP műholdakat úgy tervezték, hogy a repülőgépek megsemmisülésétől, a nukleáris robbanásig terjedő intenzitású robbanások által kibocsátott infravörös energiát érzékeljék. Amikor egy adott méretű meteoroid belép a Föld légkörébe, és felrobban, egyedi infravörös jelet bocsát ki, amelyet a DSP-k érzékelni tudnak.
McCord biztonsági engedélye lehetővé tette számára, hogy átnézze a DSP újabb feljegyzéseit, és valószínűleg más adatokat is egy olyan meteoroidról, amely 1994. február 1-jén csapódott a Föld légkörébe a Csendes-óceán középső része felett, nem messze Kosrae szigetétől. McCord becslése szerint a meteoroid tömege 500 000 és kilencmillió kilogramm között volt. Meg nem erősített jelentések szerint a meteoroid robbanása olyan nagy volt, hogy Bill Clinton elnököt az éjszaka közepén riadt tisztviselők ébresztették fel, attól tartva, hogy egy nukleáris fegyver robbant fel a légkörben.
McCord elemzése az eseményről a Journal of Geophysical Research 1995. február 25-i számában jelent meg. A DSP és valószínűleg más érzékelők feljegyzései lehetővé tették McCord számára, hogy megbecsülje a meteoroid pályáját, tömegét, széttöredezését és energiakibocsátását - amely a számítások szerint 34 és 630 kilotonna között lehetett. A tanulmány részletesen beszámolt arról, hogy hol észlelték először a meteoroidot (54 kilométeres magasságban), hogyan követték a meteoroidot, milyen szögben lépett be, hogyan esett szét a légkörben, és hogyan számították ki a szerzők a pályáját, és a felszabaduló energiát.
Elismerték azonban, hogy "homályosan kell fogalmaznunk az érzékelő jellemzőit illetően, amelyeket még nem áll módunkban felfedni", és nem tettek kifejezett utalást a DSP-re. Az adataik forrásaival kapcsolatos nyilvánosságra hozataluk mértéke az volt, hogy felfedték, hogy az érzékelők között voltak "infravörös, és látható hullámhosszú érzékelők az amerikai védelmi minisztérium által üzemeltetett platformok fedélzetén".
Vészhelyzeti hírszerzés
Nem tartozik a hivatalos megbízatásukhoz, de a Medea tagjai a hírszerző közösség munkáját is segítik a környezetromlás, és a vészhelyzetek megfigyelésében. Különösen a környezetvédelmi feladatok kaptak nagyobb prioritást 1993-ban, amikor a 12. Elnöki Felülvizsgálati Direktíva bejelentette, hogy Clinton elnök úgy döntött, hogy "a környezeti kérdések jelentős tényezők az USA nemzetbiztonsági politikájában".
Környezetvédelmi tevékenységeik során, amelyek egy része Oroszországra és Kelet-Európára összpontosít, a Medea tudósai segítettek a hírszerző közösség elemzőinek, az oroszországi Komi régióban történt sorozatos olajszennyezés, valamint az Oroszország által az Északi-sarkvidéken elhelyezett vegyi fegyverek ártalmatlanítása hatásainak értékelésében. Az NRO egyik tisztviselője szerint, a Védelmi Minisztérium Nemzeti Kép- és Térképészeti Ügynökségének képelemzői "megtanultak néhány trükköt" a tudósoktól az adatok feldolgozásával, és "egyesítésével" kapcsolatban - különböző érzékelők (például a látható fény, és a radarképek) kimenetének kombinálásával, és felhasználásával egyetlen olyan termék (például kép) előállításával, amely több információt tartalmaz, mint bármelyik összetevője.
A Medea több tudósa is részt vett a Gore alelnök, és Viktor Csernomirdin orosz miniszterelnök által vezetett bizottság környezetvédelmi munkacsoportjának munkájában. A csoport erőfeszítései között szerepelt a műholdképek, és a képekből származó adatok cseréje, a katonai létesítményeket körülvevő területek környezeti tisztításának segítése érdekében.
A közelmúltban a hírszerző közösség, és a Medea figyelmét felkeltő vészhelyzetek közé tartozik az 1996-97 telén Észak-Kaliforniában bekövetkezett árvíz, és az azt követő hurrikán okozta károk az Egyesült Államok délkeleti részén. A Medea kutatói segítettek a Montserrat vulkán változásainak megfigyelésében is, nem sokkal az 1995-ös kitörés előtt. A megfigyelés eredményeképpen a sziget kormánya hivatalos figyelmeztetést kapott, amely így 4000 embert tudott evakuálni a veszélyzónából.
Az 1996 júniusában Alaszkában tomboló erdőtüzek nyomon követése, problémát jelentett az amerikai erdészeti szolgálat számára, amelynek nem volt elég repülőgépe a tűz kiterjedésének feltérképezéséhez. A felderítés, és a DSP műholdak számára azonban könnyű feladat volt.
A Medea jövője
Bár a Medea tagadhatatlanul sikeres volt, a közeljövőben néhány kérdést meg kell vizsgálni, különösen, ha a program bővül. Ezek között szerepel az a félelem, hogy a minősített adatok széles körű felhasználása a civil ügynökségek által, gátolhatja egyes politikák szabad és nyílt megvitatását. Aggodalomra ad okot, hogy a tisztviselők korlátozva lesznek nyilvános megjegyzéseikben, és emellett a külső szakértők nem fognak teljes mértékben hozzáférni azokhoz az adatokhoz, amelyek alapján a politikákat kialakítják és indokolják. További aggodalomra ad okot, hogy a hírszerzési rendszerek környezeti kutatásra való felhasználása, gátolja a viszonylag nagy felbontású kereskedelmi műholdak tervezett generációjának környezeti kutatásra való felhasználását - amelynek eredményei azonnal elérhetővé válnának egy sokkal szélesebb közönség számára.
Az egyik félelem - miszerint a nem hírszerzési célú alkalmazások túl sok időt vesznek el a kulcsfontosságú hírszerzési erőforrásoktól - máris alaptalannak bizonyult. Bo Tumasz, a CIA környezeti hírszerzési programjának vezetője szerint a környezeti adatgyűjtés, a felderítő műholdak idejének kevesebb mint 1 százalékát veszi igénybe.
Ezekkel az aggodalmakkal szemben mérlegelni kell a Medea bizonyított és potenciális előnyeit. Amellett, hogy a 21. században egy jól megtervezett környezeti adatbázis elérhetőségét ígéri a tudósok számára, a Medea jól informált érdekvédelmi csoportként szolgál a további titkosítás feloldása mellett. A Medea tudósai például már javasolták a környezeti szempontból releváns műholdképek felszabadítását egészen a jelenig, a jelenlegi műholdak valódi felbontását a durvább képek felszabadítása miatt elfedve. A hírszerzés tisztviselői végül elutasították a javaslatot, de a Medea program nélkül valószínűleg még csak fel sem merült volna egy ilyen lehetőség.
Nyilvánvaló, hogy maga a Medea éppúgy kísérlet, mint a benne résztvevők munkája. És mint minden kísérletnél, itt is lesznek elméletek, váratlan eredmények és - remélhetőleg - előrelépés, ahogy a tudósok és kémek közötti egyedülálló együttműködés érlelődik.

Forrás: https://cryptome.org/jya/sib.htm

Az 1991 VG "aszteroida"

 Az UFO Magazin 2021/4. számában megjelent írásom online változata

 Nem véletlen az idézőjel, mert mint hamarosan kiderül, ez az „aszteroida” talán nem is aszteroida.
Az amerikai csillagász, James Scotti észlelte először 1991.november 6.-án, az arizonai Tucson közelében található, nagy múltú  Kitt Peak Obszervatórium, kifejezetten kisbolygó megfigyelésre használt Spacewatch teleszkópjával.

A földsúroló kisbolygók közé sorolják, felfedezése évében 450.000 km-re közelítette meg Földünket, alig messzebb attól, mint amekkora távolságban a Hold jár földtávolban. Scotti 20,7 magnitúdó látszólagos fényességűnek becsülte, nem éppen kistávcsöves objektum. Nagyon földszerű pályán mozog, mintha gravitációsan kötődne bolygónkhoz. Az ilyen jellegű égitestektől ez igen szokatlan.
Korábban nem észlelték. Ez betudható a műszerek tökéletlenségének, esetleg nem arra néztek, de az is lehet, hogy előtte nem is volt, és a Földről került ki, ez a becslések szerint 10-20 méter átmérőjű objektum. Gyors fényfelvillanásai egyrészt arra utaltak, hogy valamiféle fényvisszaverő bevonattal rendelkezhet, egyúttal az is bebizonyosodott, hogy nagyon gyorsan rotál, tehát elég sűrűnek is kell lennie. Ekkora forgás egy lazán kötődő törmelékkupacot teljesen szétvetne. Maga Scotti azon a véleményen volt, hogy talán az Apollo-program során használt Saturn IV kiégett rakétafokozata lehet, pályamintái alapján visszakövetve pedig, valamikor 1974 tájékán haladhatott el a Föld mellett. Hogy miért éppen egy hordozórakéta lenne a tettes, az kissé érthetetlen, mindenesetre ő így gondolta. Egy másik csillagász, Duncan Steel szintén Scotti mellett kardoskodott, míg Robert Freitas ésFrank Valdes, a Nemzeti Optikai Csillagászati Obszervatórium tudósai felvetették, hogy akár egy aszteroidának álcázott, földönkívüli űrszonda is jó magyarázat lehet, csak közelebbről meg kell nézni. 1992-ben aztán elvesztették szem elől.

A csillagászok bizakodtak, hogy visszatér, és ez 2017 májusában be is következett. Az évtizedek alatt persze sokkal több ismeretre tettünk szert az aszteroidákkal kapcsolatban, a kisbolygó pártiak sokkal hangosabban bizonygatták igazukat. Carlos, és Raul de la Fuente asztronómusok, a Királyi Csillagászati Társaság Monthly Notices folyóiratában, a friss megfigyelések tükrében írtak cikket, mintegy újraértelmezve a korábbi hiedelmeket.

Az atacamai VLT-vel /Very Large Telescope/ végzett megfigyelések szerint az 1991-es extrém közelség csak egy speciális eset volt, a Föld csak ideiglenesen fogta be az égitestet, ami nem zárja ki, hogy ez máskor is bekövetkezzen. Ezúttal csak körülbelül 8,5 millió km-re közelített meg bennünket, 25 magnitúdós látszólagos fényesség mellett. Időközben három, hasonlóan viselkedő kisbolygót is megfigyeltek, 2001-ben, 2008-ban és 2014-ben. Ezek mind, az 1991VG aszteroida mesterséges eredetére szolgWáltak cáfolatul. A kiégett rakétafokozat elméletét is elvetették, mert a Nap sugárnyomása egy ilyen üreges test pályáját biztosan módosította volna, márpedig az nem változott. A 2017-es, immár távolabbi elhaladását követően, a Földre veszélyes objektumok táblázatából is törölték.
Hogy az 1991VG, csak az aszteroidák ritka, fehér hollói közé tartozik-e, vagy értelmes kezek munkája folytán keletkezett, az a jövőben kétféle módon is kiderülhet. Idén indul a NASA alacsony költségvetésű, CubeSat napvitorlás mini-műholdja. Az ilyen típusú eszközök a Nap sugárnyomását felhasználva közelítik meg célpontjaikat. Kifejezetten földsúroló kisbolygók becserkészése lesz a célja, az egyik éppen az 1991 VG. Ha ez a küldetés mégsem járna sikerrel, akkor várnunk kell 2038-ig, amikor is az aszteroida ismét földközelbe ér. Egy még fejlettebb földi műszertechnikával felvértezve, talán sikerül minden kétséget kizáróan beazonosítani.
Tankó Árpád

Felhasznált források:  https://en.wikipedia.org/wiki/1991_VG

https://astronomy.com/news/2017/10/the-alien-probe-that-wasnt 

https://cosmosmagazine.com/space/suspected-alien-probe-turns-out-to-be-lump-of-rock/

Az UFO-jelenségek eltussolása

 Terry Hansen írása /1995/

Azok az olvasók, akik elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek az 1960-as évekre, talán halványan emlékeznek arra, hogy 1966-ban, amikor a Légierő elvesztette a közvélemény előtti hitelességét az UFO kérdéssel kapcsolatban, a védelmi miniszter átadta az ügyet Edward Condon fizikusnak /a képen/ a Coloradói Egyetemen. Donald Menzelhez hasonlóan Condon is elismert tudós volt, lenyűgöző bizonyítványokkal, és titkos katonai munkássággal. Ő volt a Nemzeti Szabványügyi Hivatal igazgatója, és az Amerikai Tudományfejlesztési Egyesület elnöke. Akkoriban úgy tűnt, hogy az UFO kérdés végre elnyeri régóta esedékes helyét a tudomány oltárán. De nem sokkal azután, hogy a vizsgálat megkezdődött, Condon a legkevésbé sem tudományos módon kezdett viselkedni. Jóval azelőtt, hogy tanulmányának eredményeit nyilvánosságra hozták volna, Condon elkezdett beszédeket tartani, amelyekben nevetségessé tette az UFO szemtanúkat, és általában a témát. A tudósok a vizsgálócsoporton belül és kívül egyaránt nagyon felháborítónak találták ezt a viselkedést - ahogy azt kellett is. De ami igazán feldühítette a bennfenteseket, az egy feljegyzés felfedezése volt Robert Low projektkoordinátortól, ami azt mutatta, hogy a vizsgálat a nyilvánosság és a tudományos közösség becsapását tervezi azzal, hogy az UFO szemtanúk pszichológiájára és szociológiájára összpontosít, ahelyett, hogy maguknak az ufóknak a fizikai valóságát vizsgálná. Ez volt az utolsó csepp a pohárban David Saunders, a csapat pszichológusa számára, aki kiszivárogtatta a sajtónak Low feljegyzését. Ez a cselekedet végül Condon elbocsátásához vezetett "fegyelemsértés" miatt.
Saunders később Roger Harkins riporterrel együtt írt egy lenyűgöző leleplező könyvet az egész

fordulatos ügyről „Ufók? Igen! Hol rontotta el a Condon Bizottság? „ (UFO’s? Yes!-Where the Condon Comitte Went Wrong, New York: Signet, 1968). Sok megfigyelő arra a következtetésre jutott, hogy a CIA szervezte az egész különös ügyet, hogy kisiklasson minden komoly tudományos kísérletet az ufók tanulmányozására. Ahogy Saunders fogalmazott az „Ufók? Igen!” című könyvében: "A Központi Hírszerző Ügynökség mindenhol ott van". A CIA és a Condon-bizottság közötti közvetlen, teljesen egyértelmű kapcsolat azonban nehezen állapítható meg. Az ügynökség egyértelműen óvakodott attól, hogy felfedje az ufók iránti érdeklődését.
Ahogy Timothy Good rámutatott az „Above Top Secret” (New York: William Morrow, 1988) című könyvében, a CIA még arra is ügyelt, hogy a Nemzeti Fotóértékelő Központ által a Condon Bizottság számára végzett munkáról ne lehessen megállapítani, hogy azt a CIA végezte. (A CIA-t érintő legutóbbi vita Dr. Bruce Maccabee-vel, a Naval Surface Weapons Center optikai fizikusával kapcsolatos. Maccabee jól ismert a civil ufókutató közösségben az UFO fotók és -filmek technikai elemzéseiről. Nemrégiben derült fény arra, hogy Maccabee titokban előadásokat tartott a CIA-nál az ufókról, ami bizonyos körökben paranoiás riadalmát váltotta ki. Ez ismét bizonyítja a hírszerző közösség folyamatos, titkos érdeklődését az UFO jelenségek iránt).
Nyomtatásra nem alkalmas hírekként Roger Harkins, a Boulder Daily Camera akkori riportere, különös érdeklődéssel dokumentálta a CIA feltételezett részvételét a Condon-bizottságban. Egy nap a denveri Associated Press (AP) irodától megkérték, hogy írjon egy cikket az Aerial Phenomena Research Organization (APRO) számára, egy akkoriban befolyásos magán ufókutató csoportnak, Jim és Coral Lorenzen közelgő sajtókonferenciájáról. Harkins úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat, hogy kifüstölje a CIA ügynökeit, akikről úgy gondolta, hogy a denveri AP-irodában vagy annak környékén ólálkodnak, és egy olyan cikket ír, amely szándékosan összekapcsolja az ügynökséget az ufókkal. Jim Lorenzen, az APRO munkatársa, hét pontból álló indoklást nyújtott át Harkinsnak a CIA ufók iránti érdeklődéséről. Harkins ezután a CIA-t ért vádirat köré írta a történetét, feltételezve, hogy az ügynökség el akarja majd hallgatni a sztorit. Ezután leadta a sztorit az AP-nek, majd visszatért a Daily Camera irodájába, hogy megvárja, amíg a távirat átjön a gépén. Egész éjjel és a következő nap hátralévő részében várakozott, és ahogyan azt várta, a történet nem jelent meg. Bár ez nem bizonyítja a CIA érintettségét, a Robertson Panel ajánlásainak fényében érdekes kérdéseket vet fel.

Azok, akik úgy gondolják, hogy a CIA nem tudta, vagy nem akarta elhallgatni a nemzetbiztonsági szempontból fontosnak ítélt ügyekről szóló híreket, tanulhatnak valamit Victor Marchetti és John Marks szerzőktől. „A CIA és a hírszerzés kultusza” című könyvükben /The CIA and the Cult of Intelligence/ (amely maga is egy híres CIA cenzúrázási kísérlet tárgya) világossá tették, hogy a CIA ügynököknek a nagy amerikai médiaszervezeteknél való mélyen álcázott elhelyezése, régóta bevett hagyomány volt az ügynökségnél. Ennél talán még gyakoribbak a CIA azon erőfeszítései, hogy nyomásgyakorlással, vagy baráti meggyőzéssel elnyomja a híradások megjelenését. A legtöbb amerikai csak azt tudja, amit az újságokban olvas, vagy a tévében lát, és ha nem olvasnak, vagy látnak UFO jelentéseket, akkor azok gyakorlatilag megszűnnek létezni. A kormányzati térképekhez hasonlóan az újságokat, és a televíziós közvetítéseket is gyakran összetévesztik a valóság hű leírásával.
James McCampbell, egy mérnök-fizikus és író, akivel 1979-ben interjút készítettem a National Public Radio által sugárzott rádiós dokumentumfilmhez, azt mondta, hogy ő is arra a következtetésre jutott, hogy az UFO híreket elhallgatják. Egy kérdésre válaszolva, hogy az amerikai sajtó nem tudósít a Franciaországban történt szenzációs ufókkal kapcsolatos fejleményekről, McCampbell így válaszolt: "Úgy gondolom, hogy a média fő információforrásait - legalábbis a kormány nyomására - úgy ellenőrzik, hogy az ufókkal kapcsolatos információkat ne terjesszék a fősodorban. Erre a következtetésre jutok, amikor összehasonlítom a száz és száz [UFO] kivágást, amit az Egyesült Államok kisvárosi újságjaiból kapok, és amelyek közül egyikről sem tudósítanak a hírszolgálatok. Az újságszerkesztők meglehetősen nagymértékben támaszkodnak a távirati szolgálatokra az információszerzésben".
Paranoia?
 Nos, gondoljunk csak arra a tényre, hogy az elmúlt évek néhány legszenzációsabb UFO ügyét, a legtöbb ország vezető újságja soha nem említette. Az amerikai kormány saját dokumentumai szerint, amelyeket az információszabadságról szóló törvény alapján szereztek be, 1975-ben ufók riogatták az Egyesült Államok főbb katonai bázisait. A légierő személyzete Maine, Michigan, Montana, Észak-Dakota, Florida, Új-Mexikó és más bázisok felett szokatlan fényű tárgyakat látott, amelyek aztán ismét eltűntek az éjszakában. A légierő magyarázata néhány ilyen eseményre az volt, hogy a tárgyak azonosítatlan helikopterek voltak. Még ha el is fogadjuk ezt a magyarázatot, azt gondolnánk, hogy egy történet arról, hogy azonosítatlan helikopterek, szándékosan repülnek nemzetünk néhány legérzékenyebb nukleáris fegyverekkel foglalkozó létesítménye felett, megérne néhány hasábnyi cikket a The New York Times, vagy a Washington Post hasábjain.
A sajtóvisszhang 1975 óta nem sokat javult. A háromszög alakú UFO-ról szóló cikkek elektronikus keresése, amelyet 1990-ben emberek ezrei láttak éjszaka Belgium felett csak egy, a The Wall Street Journalban megjelent cikket talált. Az Atlanti-óceán túloldalán azonban komolyan beszámoltak ezekről az észlelésekről a nagy európai kiadványokban, például a Paris Match 1990. július 5-i számában. Az észleléseket még a belga védelmi miniszter is hivatalosan megerősítette, aki nyilvánosságra hozta egy F-16-os vadászgép radarfelvételeit, amely üldözte és követte a rejtélyes tárgyat. Az azonosítatlan járművet több földi megfigyelő is videóra vette.
/Szerk: A belga háromszögekről a Nemzeti Sajtóklub médiaeseményén, Washingtonban, nagy nyilvánosság előtt is beszámolt Wilfred De Brouwer, a belga légierő nyugalmazott vezérőrnagya/

 Mégis, hacsak nem vagy a bulvártévé hűséges híve, vagy nem töltöttél el hosszabb időt Európában, valószínűleg nem tudod, hogy ezek az események megtörténtek. Még szenzációsabb UFO-észlelések sorozata történt Mexikóváros, és környéke felett az 1991-es teljes napfogyatkozás alatt, és után. A videokamerák korában sokan felvették ezeket az ufókat. Több száz ilyen videokazettát, köztük a mexikóvárosi televízió operatőreinek felvételeit, két dokumentumfilmbe szerkesztették. / „Messengers of Destiny”és a „Masters of the Stars”/. Ez hónapokig nagy hír volt Mexikóban, de a The New York Times más nagy amerikai újságokkal együtt, úgy tűnik úgy döntött, hogy ez nem olyan hír, amit le kellene adni. Az elektronikus keresés során egyetlen cikket sem találtunk ezekről az eseményekről, a nagyobb amerikai napilapok egyikében sem.
A nagy tévécsatornáknak sincs sok okuk a dicsekvésre. Például 1982 októberében a PBS csatorna, a

népszerű NOVA tudományos sorozatában, az „Ufóesetek” című műsort sugározta. Minden mércével mérve az UFO ellenes propaganda mesteri darabja volt, amely teljesen félremagyarázta a témával kapcsolatos legalapvetőbb tényeket, bár látszólag objektív stílusban. Bár a műsorban számos ufókutató megszólalt, a felvételek szinte mindegyike vágóasztalra került. A néhány kutatóról készült felvételeket, akiknek megengedték, hogy megszólaljanak, gondosan megvágták, hogy teljesen félremagyarázzák a nézeteiket. Az UFO kutatást támogató eredeti vallomásukat úgy mutatták be, hogy azt sugallták, hogy szerintük kevés bizonyíték van a jelenségre. Még rosszabb, hogy az ország leghíresebb és legtapasztaltabb ufókutatóját, aki megalapította a non-profit UFO kutató központot, a néhai csillagászt, Dr. J. Allen Hynek-et /a képen jobbra/ nem engedték beszélni a műsorban, hogy megvédje a témát, amelynek élete nagy részét szentelte. Az erősen elferdített műsor azt a benyomást keltette a nézőkben, hogy kevés tudós hisz az ufók létezésében, vagy abban, hogy tanulmányozni kellene őket, egy olyan elképzelés, amelynek a tudományos, és mérnöki közvélemény-kutatások és felmérések teljesen ellentmondanak.
1977-ben például az Amerikai Csillagászati Társaság 1365 tagjának 53 százaléka, akik válaszoltak a Stanford Egyetem fizikusának, Peter A. Sturrocknak a felmérésére, azt mondták, hogy az ufókat "biztosan" vagy "valószínűleg" tovább kellene vizsgálni. Az Industrial Research magazin által közzétett felmérések szerint a mérnökök, és tudósok körében is hasonlóan támogatják az UFO kutatásokat. Jelenleg több tucat, hivatásos tudós vesz részt az UFO kutatásban, és további százak biztosan csatlakoznának hozzájuk, ha szövetségi források állnának rendelkezésre. Természetesen nem lehet szövetségi pénzt kapni olyasvalami tanulmányozására, amiről a kormány azt állítja, hogy nem létezik.
Később kiderült, hogy a NOVA műsorának tartalmi döntéseit Kendrick Frazier, a The Skeptical Inquirer szerkesztője, a paranormális állítások tudományos vizsgálatával foglalkozó bizottság szócsöve tanácsára hozták meg. A szervezet évek óta egyfajta szent háborút folytat az ufókutatók ellen, és aligha lehetett rájuk számítani, ha kiegyensúlyozott képet akartak adni a vitáról. Akárhogy is magyarázzuk mindezt, a bizonyítékok azt mutatják, hogy az országos média, bármilyen okokból is, nem tudósít pontosan sem magáról az UFO jelenségről, sem azokról, akik azt tanulmányozzák. Ismétlem, talán elhamarkodott következtetés lenne ezt a kormány politikájának tulajdonítani; talán az amerikai újságírók egyszerűen úgy döntöttek, hogy az ufók tömeges észlelései kevésbé vonzóak a nyilvánosság számára, mint mondjuk a közlekedési balesetek, rablások és hírességek - amelyekre óriási időt, és erőforrásokat fordítanak.
Ezzel együtt az UFO-észlelések visszaszorítása pontosan az a cél volt, amelyet a CIA az 1950-es évek elején kitűzött maga elé, amikor a médiajelentések nemzetbiztonsági problémát kezdtek jelenteni az amerikai kormány számára. Akár szándékosan, akár szerencsésen, úgy tűnik, hogy a kívánságuk teljesült. 

Kis Szürkék
 Ha a katonai hírszerző közösség tényleg idegen technológiát tanulmányozott odakint a nevadai pusztaságban, nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, miért akarnák a hatóságok távol tartani ezt az információt a nyilvánosságtól. A fejlett technikai tudásnak elkerülhetetlen politikai következményei vannak, ahogy azt a nukleáris fegyverek elterjedésének megállítására törekvők is jól tudják. Ha egyszerűen beismernék, hogy földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel történt, azzal Pandora szelencéjét nyitnák meg. Ha a hatóságok elismernék, hogy idegen lények vannak itt, akkor mindenki ésszerűen arra a következtetésre jutna, hogy talán végig itt voltak. A vallási és tudományos intézmények hirtelen megkérdőjeleznék számos alapvető feltételezésüket. Az emberi társadalom az alapvető intézmények tekintélyébe vetett hitre épül. Ha aláássuk ezeket a hiteket, az egész rendszer kezd összeomlani, és ez a jelenség már gyakran előfordult a világtörténelemben.
 Amikor Robert Lazart megkérdezték, mi történne, ha az a technológia, amelynek állítólag tanúja volt, nyilvánosságra kerülne, azt válaszolta: "Mindent megváltoztatna". A legtöbb bürokratikus rendszer számára az elsődleges irányelv az önfenntartás. A politikai és gazdasági status quo fenntartása, mindig is az első számú feladat volt a katonai hírszerzés számára. Ha felfedeznének valamit, amiről úgy gondolják, hogy "mindent megváltoztatna", akkor az információ egy csapásra történő nyilvánosságra hozatala teljesen felborítaná a politikai rendszert. Ezért az UFO-kérdés néhány megfigyelője azt feltételezi, hogy lassan kondicionálnak bennünket a földönkívüliek gondolatára filmek, reklámkampányok és a vonatkozó információk kiszámított kiszivárogtatása révén, mindezt úgy, hogy a kulturális sokk minimálisra csökkenjen. A kulturális sokk lehet azonban a legkisebb a kormány problémái közül.
 Ha a földönkívüliek itt vannak, a következő kérdés az, hogy „miért” vannak itt? Erre a kérdésre talán nem könnyű válaszolni, de egyre több UFO-kutató jutott arra a következtetésre, hogy emberek ezreit viszik el, vizsgálják meg és használják fel furcsa genetikai kísérletekben. Itt kezd igazán kísérteties lenni a dolog. Szinte mindegy, hogy mindez fizikai értelemben igaz-e. A lényeg az, hogy a bizonyítékok, akár valódiak, akár hamisak, azt sugallják a tudósok számára „azoknak, akik ismerik őket” (és ez egy kritikus és gyakran figyelmen kívül hagyott minősítés), hogy valami nagyon furcsa és sokkoló dolog történik. Ismétlem, itt „hitekről” beszélünk. Ha az amerikaiak elkezdik elhinni, hogy idegenek ragadják ki az embereket az otthonaikból és az autóikból, és a hatóságok nem tudnak semmit tenni ellene... nos, az nem éppen erősíti a lakosság hitét a kormányzat értékében. Egészen a közelmúltig még az UFO-kutatók is - akik hozzászoktak a furcsa történetekhez - mélységesen szkeptikusak voltak az emberek elrablására vonatkozó bizonyítékokkal kapcsolatban. E bizonyítékok nagy részét hipnózisban szerezték, egy olyan technikával, amelyről sok kutató úgy érezte, hogy súlyos módszertani buktatókkal jár. Fizikai bizonyítékot akartak.

A terület egyik úttörője Leo Sprinkle pszichológus, aki korábban a Wyomingi Egyetem professzora volt. Mint a legtöbb szellemi úttörő, Sprinkle is átélt néhány nagyon nehéz időszakot akadémiai munkatársaival, akik teljesen nevetségesnek tartották a következtetéseit. Bármennyire is kényelmetlen, az állítólagos emberrablások már régóta az UFO-jelenség részét képezik. A téma először 1966-ban robbant be a köztudatba, amikor John G. Fuller újságíró megjelentette a „The Interrupted Journey” (New York: Berkley, 1966) című könyvét. A könyv Betty és Barney Hill mára már jól ismert történetét mesélte el, akik egy őszi New Hampshire-i éjszakán találkoztak egy ufóval, és annak lakóival. A hipnózisban szerzett információk szerint úgy tűnt, hogy Hilléket az UFO fedélzetére vitték, és valamilyen vizsgálatnak vetették alá őket az idegenek. A közvélemény érdeklődése a téma iránt, Budd Hopkins 1981-ben megjelent Missing Time (New York: Ballantine, 1981) című bestsellerével éledt újjá. Hopkins sokkal alaposabban megvizsgálta az állítólagos földönkívüliek általi elrablások jelenségét. Arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos ismétlődő minták alátámasztják azt az elképzelést, hogy az elrablási tapasztalatok több mint véletlenszerű pszichológiai téveszmék. A kérdés még alaposabb vizsgálata 1992-ben jelent meg a Temple Egyetem történészprofesszorának, David M. Jacobsnak (a korábban említett The UFO Controversy in America szerzőjének) „Secret Life” (New York: Simon & Schuster, 1992) című könyvével. Még a rendkívül óvatos New York Times is, amelynek tudósításai az UFO-kérdésről kivételesen gyéren jelentek meg, 1992. október 28-i számában meglepően nyitottan ismerte fel az emberrablás jelenségét egy Jacobsról szóló történettel. Jacobs nem köntörfalazik, amikor az elrablás jelenségével kapcsolatos következtetéseket von le. "Megszálltak minket" - mondja a „Titkos élet” utolsó fejezetében. "Jelenleg keveset, vagy semmit sem tehetünk ellene. Az idegenek olyan erővel és technológiával rendelkeznek, amelyek nagymértékben megelőzik a miénket, és ez óriási hátrányt jelent számunkra abban, hogy befolyásolni tudjuk a jelenséget, vagy hogy valamilyen irányítást nyerjünk felette."
Mielőtt őrültként utasítaná el Jacobsot és másokat, akik osztják az ő értékelését, érdemes lenne beszélni

John Mackkel, /a képen jobbra/ a Harvard Medical School pszichiátriaprofesszorával. Mack azt mondja, hogy 1990 januárjában kezdett érdeklődni az elrablás jelensége iránt, amikor egy munkatársa felajánlotta, hogy bemutatja őt Budd Hopkinsnak. Mack első értékelése, amikor Hopkins tevékenységéről értesült, az volt, hogy "Biztosan őrült". Miután azonban Mack maga is érintett lett az elrablási ügyekben, azt mondta, hogy a jelenségnek óriási tudományos és kulturális jelentőséget tulajdonít. (A jelenségről szóló könyve, az Abduction: Human Encounters with Aliens, 1994 áprilisában jelent meg a Charles Scribner's kiadónál). Akárcsak Leo Sprinkle és David Jacobs előtte, Mack is heves kritikával szembesült néhány tudományos munkatársától, akik egyáltalán nem örülnek mondanivalójának. "A kapuzárási pánik határait feszegetik" - viccelődött a Triád konferencián 1994 júliusában. Mack ragaszkodik ahhoz, hogy az elraboltak tapasztalatai valódiak, és azt mondja, hogy folyamatosan megdöbbenti, hogy a művelt emberek milyen messzire mennek, hogy valamilyen nem megfelelő fogalmi keretbe kényszerítsék őket. "Az ostobaságnak új határai vannak, amelyekkel az ember ebben a munkában találkozik" - mondta. "Elképesztő számomra, hogy az emberek milyen messzire mennek el, hogy elkerüljenek valami újat." Ami a kiváltó okot illeti, Mack egyetért sokakkal, akik az elmúlt évtizedekben az UFO-jelenség különböző aspektusait vizsgálták. "Nem látok más magyarázatot erre a jelenségre, mint hogy valamilyen általunk nem értett intelligencia van a háttérben" - mondta. "Az ennek elfogadásával szembeni ellenállás, hogy itt más intelligenciák működnek, nem tudományos kérdés, hanem „politikai” kérdés" - hangsúlyozta. "Ez azzal függ össze, hogy ki dönti el egy adott kultúrában, egy adott időben, hogy mi a valóság". Mack szerint a jelenség kifinomult, és úgy tűnik, hogy megpróbálja korrigálni önpusztító világnézetünket - a nagyvállalatok által vallott nézetet, amelyek a tudományt és a technológiát arra használják, hogy anyagi haszon és hatalom érdekében feldarabolják a Földet. Ahogy Mack fogalmaz: "Amit [a jelenség] mond, az az, hogy 'Nem mi vagyunk az univerzum urai; nem mi irányítjuk az univerzumot'". Az emberek számára, akik találkoznak vele, ez általában ijesztő gondolat - magyarázta. "A rettegés [amit a jelenség kivált] annak a felismerésnek a rémülete, hogy nem mi irányítunk".
Dr. Pierre Guerin, egy magas rangú francia asztrofizikus, akit a francia űrügynökség kért fel az UFO-probléma tanulmányozására, 1979-ben nagyon hasonló következtetéseket fogalmazott meg. "...ami egészen biztos, az az, hogy a jelenség aktív, itt, a mi bolygónkon. A jelenséget sem megállítani, sem felfogni nem tudjuk, és jól tudjuk, hogy ereje teljesen szembemegy nemcsak a mi technológiai lehetőségeinkkel, hanem valószínűleg a mentális lehetőségeinkkel is." "A tudomány... csak azzal a feltétellel hisz [a földönkívüliekben], hogy sok fényévnyi távolságban maradnak a Földtől" - folytatta Guerin. "Vagy inkább abban hisz, hogy ha meglátogatnak minket, akkor nem úgy teszik, ahogyan most teszik, - titokban. Egyértelmű, hogy egy transzcendentális szintről érkeznek, közvetlenül azon a kényelmes, megnyugtató kis kereten kívül és túl, amelybe tudósaink annyira igyekeznek beilleszteni ezt az egész új UFO-jelenséget, amellyel szembesülünk.". Dr. Guerin egyetértett Mackkel abban, hogy ez a felismerés rettegést kelt a kormányhatóságokban. "Még a különböző kormányok biztonsági erői is (akik véleményünk szerint tudják ugyan, mi az igazság az ufók valóságáról, de fogalmuk sincs, hogyan kezeljék a problémát) óvakodnak attól, hogy nyilvánosságra hozzák az ügyet, mert attól tartanak, hogy ezzel nemcsak pánikot keltenének, ami az egész földgolyót destabilizálná, hanem visszahatást váltanának ki az értelmiségi és politikai elitből, akik nem lennének hajlandók hitelt adni a biztonsági szolgálatok felfedezéseinek."
Világok háborúja?
 Feltételezve, hogy az amerikai kormány a Mack és Guerin által megfogalmazottakhoz hasonló következtetésekre jutott, de sokkal hamarabb, mivel a hírszerzés terén sokkal jobb erőforrásai voltak, kezd értelmet nyerni az a látszólag ellentmondásos viselkedés, amelyet a kormány az elmúlt 45 évben tanúsított. A kormányzat szemszögéből nézve, egy olyan szervezet szemszögéből, amelynek minden célja az ellenőrzés, az UFO-jelenség kémelhárítási fenyegetést jelent, nem pedig egyszerűen egy érdekes tudományos problémát, amelyet a szakfolyóiratok nyíltan megvitathatnak. A tudomány általában abból indul ki, hogy az általa vizsgált jelenségek nem "bánják", hogy tanulmányozzák őket. Ez a feltételezés nem biztonságos a kémelhárítás világában, ahol azt kell feltételeznünk, hogy a potenciális ellenfelek minden lépésünkkel tisztában vannak, hacsak nem teszünk óvintézkedéseket az álcázásukra. Valójában az a szokásos technika, hogy hamis információk felhőjét terjesztik, amelynek célja az ellenfél megtévesztése. Ahhoz, hogy megtévesszük az ellenséget, a barátokat is meg kell tévesztenünk - azaz a nyilvánosságot. Így a szemben álló erők között egy bonyolult megtévesztő játék alakul ki. Gyakran mondják, hogy ha az amerikai katonai hírszerzésnek tagadhatatlan bizonyítéka lenne a földönkívüli látogatók létezésére, akkor ezt az információt nem tudnák titokban tartani, mivel elkerülhetetlenül kiszivárogna. Valójában a kiszivárogtatások „minden hírszerzési műveletnél előfordulnak”, de nem feltétlenül veszélyeztetik a titkot, mert általában hamis, és ellentmondásos információk sűrű felhőjébe temetik. Egy hírszerzési szakértő (vagy UFO-kutató) így azzal a félelmetes feladattal szembesül, hogy a tények hatalmas tengeréből meghatározza, hogy melyek azok, amelyek

megbízhatóak és relevánsak. Anthony Cave Brown, a második világháborús brit hírszerzési erőfeszítések klasszikus történetében, a  „Hazugságok őre” /Bodyguard of Lies/ (New York: Harper & Row, 1975) című művében elmagyarázza azt az alapvető módszert, amelyet az angol arisztokraták elit alakulatának, a nagyhatalmú London Controlling Section-nek (LCS) a tagjai alkalmaztak: "A megtévesztés volt az LCS feladata, és különleges feladata az volt, hogy a szövetséges főparancsnokságon keresztül, a számára nyitott csatornákon keresztül, olyan információk százait, talán ezreit ültesse az ellenségbe, amelyek az ellenséges hírszerző szolgálatok által összeállítva hihető, és elfogadható - de hamis - képet alkotnak a szövetségesek katonai szándékairól". A terv rendkívül jól működött, amint azt a történelem tanúsítja. Még a hatalmas D-napi inváziós haderőnek is sikerült elérnie Normandiát, a német hírszerzés tudta nélkül. Ha a teljes német hírszerzés nem tudta megsejteni a szövetséges erők valódi szándékait, képzeljük el, milyen nehéz lehet megkísérelni megsejteni egy idegen, a mi elképzelésünket meghaladó technológiával rendelkező idegen hírszerzés szándékait. Képzeljük el azt is, hogy az UFO-kutatóknak milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, amikor megpróbáltak áthatolni az amerikai hírszerzés biztonsági fátyolán, amelynek több százmilliárd dollár állt rendelkezésére. Vajon a Majestic 12 tagjai a brit LCS megfelelői voltak? Ha az MJ-12 dokumentum valódi, akkor úgy tűnik, hogy igen. Feltételezve, hogy ez a helyzet, a fő problémájuk az lett volna, hogy titokban gyűjtsenek UFO-információkat, miközben érdektelenséget színlelnek, hogy ne riasszák el a nyilvánosságot, és ne adjanak tippet a vélt ellenfélnek a haladásról. Ennek fényében a Kék Könyv program furcsa játszmái, a CIA titokzatos mesterkedései, a jelenséggel kapcsolatos releváns hírek és információk nyilvánvaló elhallgatása, valamint a Condon-bizottság különös trükkjei hirtelen élesebb fókuszba kerülnek: mindezek egy titokban megtervezett és végrehajtott világok háborújával állnak összhangban. Persze, ahogy a német hírszerzés a második világháborúban felfedezte, a következetesség, és az igazság más és más dolog.
Sötétség és paranoia
Az oroszok (The Russians, New York: Times Books, 1983) című könyvében, Hedrick Smithnek az

egykori Szovjetunióban zajló életről szóló, az államcsőd előtti történetében olyan társadalmat ír le, amelyben a legvadabb, és legmeghökkentőbb pletykáknak is komoly hitelt adott a lakosság, mert a hivatalos magyarázatokat szinte mindenütt hazugságnak tartották. Az ár, amit a szovjet kormány az információk elhallgatásáért fizetett, egy olyan lakosság volt, amely kész volt „mindent” elhinni, amíg az nem tűnt hivatalos forrásból származónak.
Hasonló helyzet alakult ki az Egyesült Államokban az UFO-észlelésekkel kapcsolatban. Az észlelések állandó hátterét - amelyekről mostanában főként regionális újságok, videokazetták, szakosított hírlevelek és könyvek számolnak be - az utóbbi években csak hivatalos hallgatás fogadta. A kormányzatnak a jelenséghez való valódi hozzáállását, az információszabadságról szóló törvény segítségével próbálták feltárni, de ellenállásba, és homályos nemzetbiztonsági okokkal indokolt cenzúrába ütköztek. A hivatalos tájékoztatás hiánya a legbizarrabb, és legkreatívabb pletykákban gazdag környezetet teremtett. Azt mondják például, hogy az amerikai kormány közvetlen, személyes tárgyalásokat kezdett a földönkívüliekkel, hasonlóan ahhoz, amit Steven Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című filmjében ábrázoltak. Mások azt állítják, hogy a kormány egyfajta fausti paktumot kötött az idegenekkel, megengedve nekik, hogy a csészealj-technológiáért cserébe, genetikai kísérleteikhez felhasználják az embereink, és haszonállataink egy részét. (Robert Lazar azt állítja, hogy kilenc jó állapotú idegen űrhajót látott az S-4-nél, ami meglepően sok.) Egy másik történet szerint az amerikai katonai hírszerzés, és az idegenek között hatalmas együttműködés folyik, hogy óriási földalatti bázisokat építsenek, ahol borzalmas orvosbiológiai kísérletek folynak! Mások szerint az amerikai kormány azt tervezi, hogy a földönkívüli technológiával kapcsolatos titkos tudását arra használja fel, hogy egy hamis földönkívüli inváziót rendezzen, és megpróbálja a világ népeit egy közös, de mesterséges fenyegetés mögé állítani. Egyesek szerint az egész elfogott-idegen-hardver történet csak egy rendkívül bonyolult álca, a szövetségi államkincstár nagyarányú kifosztására a korrupt, és cinikus titkos kormányzat által. A legbizarrabb, és megalapozatlanabb pletykák közül sok önjelölt "nyomozóktól" származik, akik a semmiből tűnnek fel, hogy hirtelen az UFO-előadók szupersztárjaivá váljanak.

Az egyik legvitatottabb példa John Lear, a Lear Jet feltalálójának fia, aki bevallottan a CIA volt alkalmazottja. Lear azt állítja, hogy az ijesztő UFO-helyzetről szerzett belső tudása, az amerikai hírszerzésen belüli forrásokból származik. A bevett és konzervatívabb UFO-kutatók azt mondják, hogy erősen gyanakodnak Learre, és azt állítják, hogy ő gyakorlatilag egy kormányzati dezinformációs ügynök, aki a mozgalom hitelét akarja aláásni. Azzal, hogy az egész témát a lehető legképtelenebbnek állítják be, azt mondják, a CIA pszichológiai hadviseléssel foglalkozó emberei biztosítani tudják, hogy a legtöbb komoly tudós, és újságíró soha ne „közelítsen” a témához, még kevésbé ismerje el nyilvánosan, hogy komolyan érdeklődik iránta. Akárhogy is van, a paranoia valóban nagyon mélyen gyökerezik.
Ahogy George Knapp riporter 1994 júliusában megjegyezte, "Mindannyiunknak kijut a bolondokból, de a [kormányzati] eltussolás egy különleges fajtát vonz - a sötét, sejtelmes összeesküvés-rajongókat, akik minden sarkon gonoszokat látnak: Titkos szerződések a kormány és az idegenek között - ők adnak nekünk technológiát, mi pedig engedélyt adunk nekik az emberrablásokra - mintha szükségük lenne a mi engedélyünkre; a Trilaterális Bizottság; a CFR; a Bilderbergek, az Illuminátusok; a neonácik; a Rockefellerek; a Világkormány - és az ufók. A banda mind itt van." De ahogy valaki egyszer megjegyezte, csak azért, mert paranoiás vagy, még nem jelenti azt, hogy valójában nem akarnak elkapni. És ebben rejlik a dilemma. Végtére is, az amerikai kormány nyilvánvalóan hazudik jó néhány dologról, és sok másról egyáltalán nem mond sokat. Amíg nagyon furcsa dolgok történnek, és a hatóságok nem képesek vagy nem akarják elmondani, hogy mit tudnak, addig szinte bármi lehetségesnek tűnik. Vegyünk egy tartós, és valóban rejtélyes jelenséget, adjunk hozzá egy féltucatnyi, a titoktartás megszállottjainak számító kormányzati bürokráciát, egy tudományos intézményt, amely fél a nyomozástól, dobjuk hozzá jó szándékú, de pénzszűkében lévő amatőr nyomozók százait, egy maroknyi cinikus szélhámost, néhány irodalmi opportunistát, néhány dezinformációs ügynököt, és féltucatnyi egoista tudóst, akik könnyelműen elutasítják az eseményeket, amelyek tanulmányozására soha nem szántak időt, és máris megvan a tökéletes recept a tömeges zűrzavarhoz. Üdvözöljük a hivatalosan szentesített tudás zavaros határvidékén. Az, hogy az amerikai társadalom valaha is túllép-e ezen a határon, teljes mértékben attól függ, hogy össze tudjuk-e szedni a bátorságot, hogy ezt megtegyük, mert el kell fogadnunk, hogy a kérdéseinkre adott válaszok nem biztos, hogy tetszenek nekünk, vagy a hatalmas kereskedelmi, és kormányzati érdekeknek. A tudomány, amely mindig is potenciálisan felforgató tevékenység volt, a tapasztalat természetének vizsgálatával kezdődött, amelyet egy maroknyi bátor értelmiségi folytatott, gyakran a brutálisan elnyomó egyházi, és állami hatóságok ellenében. A dolgok 350 év alatt nem sokat változtak.
Ahogy Herbert Foerstel kifejti a „Titkos tudomány: Az amerikai tudomány és technológia központi ellenőrzése” („Secret Science: Federal Control of American Science and Technology”Westport: Praeger, 1993) című művében, az amerikai kormány egyre inkább úgy tekint a tudományos ismeretekre, mint a társadalmi stabilitást fenyegető veszélyre, és a geopolitikai ellenőrzés növelésének lehetőségére. Foerstel beszámol arról, hogy az USA-ban a legtöbb tudományos kutatást ma már szövetségi finanszírozással végzik, és e kutatások nagy részét a hadsereg végzi, amelynek a titkolózás iránti megszállottsága megdöbbentő. Foerstel jelentése szerint, több mint egy trillió titkos dokumentum létezik. "A tudósok a társadalomban befolyásos erőként foglalták el helyüket, miközben az állam, a tudományos kutatás legfőbb támogatójává vált" - írja Foerstel. "Ennek eredményeképpen a tudósok, a tudományos ethosz két legbecsesebb aspektusát veszélyeztették: a szabadságot, hogy a hatóságok beavatkozása nélkül kutathassák a tudást, és a szabadságot, hogy elképzeléseiket akadálytalanul közölhessék a tudósok nemzetközi közösségével, amelyhez tartoznak." A tudományos szabadság kérdésénél azonban sokkal alapvetőbb az a kérdés, hogy nyílt társadalomban akarunk-e élni, vagy olyan társadalomban, amelyet katonai bürokraták irányítanak, akik választott tisztségviselőink felügyelete nélkül határozzák meg, hogy mit tudhatunk és mit nem arról, hogy mire készülnek. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy a választás valójában a totalitarizmus és a demokrácia között van, a tudatlan jobbágyok társadalma, és a tájékozott polgárok nyílt társadalma között. A Virginia állambeli Langleyben található, Központi Hírszerző Ügynökség fő előterének falára van vésve ez a sor a Bibliából: "És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket." Talán az igazság az, hogy nincsenek félelmetes titkok Álomország szigorúan őrzött határain belül, vagy bárhol máshol a nemzetünkön szétszórtan elhelyezkedő, titkos katonai létesítmények hálózatában. Bár ma már sok jó okunk van kételkedni benne, az amerikai hírszerző közösségnek talán éppúgy rejtélyes az UFO-jelenség, mint a civil kutatóknak. A tétet tekintve azonban ennek a bonyolult, és régóta tartó vitának a legnyugtalanítóbb tanulsága az lehet, hogy az amerikai polgárok elvesztették a jogukat, hogy megtudják