Az NSA-egy ügynök szemével

 Az alábbiakban egy interjút közlünk az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség egy volt, jelenleg Ausztráliában tartózkodó amerikai ügynökével ...
Ön több évig dolgozott az amerikai kormány Nemzetbiztonsági Ügynökségének. Ez egy globális művelet, de vajon itt Ausztráliában, és a környező csendes-óceáni térségben is sokat tesznek? Jelentőséggel bír számunkra?
Igen, fontos. Talán már hallott arról, hogy a Védelmi Jelek Részlegünk /Defence Signals Division/ (DSD) kapcsolatban áll az NSA-val. Papíron a DSD-nek az NSA hálózatán belül nagy felelőssége van, a Kínával, Délkelet-Ázsiával és a Csendes-óceánnal kapcsolatos munkában. A gyakorlatban az NSA a DSD-nek is szállít munkaerőt, felszerelést és tudást, csakúgy, mint a GCHQ-nak és a CBNRC-nek. /Szerk: GCHQ /General Communications Headquarters/ a brit hírszerző ügynökség hivatalos neve, míg a CBNRC a Kanadai Hírszerző Csoport rövidítése /Canadian Intelligence Group/
És az NSA Ausztráliából, a DSD-től függetlenül működik?
Igen. A Pine Gapet az NSA belső kommunikációjában "ablakként" írják le. Mind az Exmouth-öböl, mind a Pine Gap /a képen/ elektronikus lehallgatási feladatokat lát el más kommunikációs funkciók mellett. Pine Gap és az alárendelt antennák igen fontosak. Globális "visszaverődési" szempontból ideális helyen vannak ahhoz, hogy a Kaszpi-tenger melletti tesztelési területről, és a Tyura Tamnál lévő lőtávolságból származó, orosz nagyfrekvenciás telemetriát megfigyelhessék. Ausztrália békés, nyugodt és ideális hely bizonyos típusú NSA létesítmények számára.

Más egyéb?
Igen, a canberrai nagykövetség alatti páncéltermekben és alagutakban van egy elég nagy NSA-berendezés, melyet amerikai tengerészgyalogosok őriznek. Canberra a Csendes-óceán és az Indiai-óceán állomásainak, egyik fő tengerentúli koordinációs központja. Talán száz embert foglalkoztatnak ezzel a munkával - hivatalosan nagykövetségi kódkezelőknek és hasonlóknak hívják őket. A Canberrában végzett munka nagyban hasonlít ahhoz, amit a Hawaii Oahu szigetén, Helemanu-ban, a csendes-óceáni főhadiszálláson végeznek. Ez a központ feltűnésmentesen helyezkedik el néhány ananászföld közepén.
Mit csinál az NSA a világ körül - ananászokat termeszt a föld alatt, mint a gombák? Milyen dolgokat hallgatnak le? Ön szerint Ausztrália közepéről lehallgathatnak egy moszkvai telefonbeszélgetést?
Nem, Ausztrália közepéről csak a nagyfrekvenciás dolgokat tudják lehallgatni, amik visszaverődnek az ionoszféráról.
Tudnak az oroszok arról, hogy az NSA lehallgatja őket?
Rendszeresen boldog karácsonyt kívánnak az NSA lehallgatóállomásainak.
Tudnak a Pine Gap és az Exmouth-öbölben történő lehallgatásról?
Az ügynökség lehallgatóállomásai a szovjet hadrendben kiemelt fontosságú célpontok.
Miért hallani olyan kevesen erről a figyelemre méltó szervezetről?
Ha valami rosszul megy, azt általában a CIA-nak tulajdonítjuk. Aztán a legtöbb létesítményt katonai személyzettel látják el, és a jelzőbázisokhoz hasonlítanak.
Miért akar az NSA titokban maradni?
A telefonbeszélgetések lehallgatása a legtöbb ország helyi törvényeit sérti, a diplomáciai forgalom lehallgatása pedig a genfi egyezményeket.
Mekkora az NSA? Úgy hallottuk, hogy körülbelül 15 ezer alkalmazottja van.
Attól függ, hogy mit számolunk. Körülbelül 80 százalék a katonai és 20 százalék a civil személyzet. Három szolgálati csoport dolgozik közvetlenül az NSA-val, bár ők a szolgálatokhoz tartoznak, és az ő fizetési listájukon szerepelnek. Ezek a hadsereg biztonsági ügynöksége, a haditengerészet biztonsági csoportja és a légierő biztonsági szolgálata. Becslésem szerint az NSA létszámának csúcspontján, 1967 és 1971 között körülbelül 40 000 alkalmazottja volt. Körülbelül 5000 volt Németországban, 5000 Japánban és Dél-Koreában, 5000 Indokínában (főleg Vietnamban és Thaiföldön), 10 000 a Fort Meade-i főhadiszálláson, és 5000 a haditengerészeti műveleteknél. A többiek szétszóródtak a világ minden táján.
Rátérhetnénk a részletekre? Talán mesélhetne magáról, hogyan került az NSA-hoz, mire képezték ki, és hová küldték?
Besoroztak az amerikai hadseregbe. A bevonulás előtti szakaszban kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó harci szolgálatot teljesíteni. Ebben a szakaszban két tesztet is kitöltöttem, és úgy tűnt, hogy magas nyelvi alkalmasságot mutattam. Ennek eredményeképpen megkeresett egy százados, aki azt mondta, hogy van valami érdekes a számomra. Megemlítette, hogy az NSA a hadseregtől függetlenül működik, a körülmények jobbak, akadémiai képzés lesz, és a hadsereg bérezésében havi 100 dolláros pluszfizetés jár a képzettségemért, ha befejezem a kiképzést. Négy évre kellene jelentkeznem, amiből az első kettőt az akadémiai képzéssel tölteném. Jelentkeztem.
Mi történt ezután?
Mint minden katona, én is átmentem egy rövid alapkiképzésen, majd a kaliforniai Monterey-be, a Védelmi Nyelvi Intézetbe kerültem. Eredetileg egy ázsiai nyelvtanfolyamot kellett volna elvégeznem, de valójában egy közel egyéves tanfolyamot kezdtem az orosz nyelvről, szokásokról, intézményekről és így tovább.
Mekkora ez az iskola?
Az én időmben körülbelül 1200 diák volt. Nem mindegyikük az NSA-ból érkezett. Akkoriban az orosz volt a legnagyobb (kb. 600 diákkal), aztán a vietnami, majd a kínai. Az iskola 48 nyelvet tanított, és akár 112 nyelvet is képes volt tanítani. Az oktatóink, férfiak és nők, orosz anyanyelvűek voltak. Közvetlenül a háború utáni években jöttek nyugatra. Így, hogy naprakészek legyünk, sok korabeli orosz anyagot is kaptunk. Két hónap múlva már olyan barakkokban laktunk, ahol csak oroszul beszéltek, a latrina és a dohányzást tiltó táblák oroszul voltak kiírva, és orosz nyelvű Scrabble-t játszottunk.
XXX áramkörös tévéműsorokat néztünk oroszul. Monterey különlegessége egy orosz bolt volt, ahol rubelt és szovjet árukat használtak.
Tudta, hogy mit fog mindezzel kezdeni?
Csak informálisan, az oktatóinktól. Több hallgató kimaradt, és mielőtt a képzés következő szakaszába léptünk volna, szigorúan titkos biztonsági engedélyt kellett szereznünk.
Mi volt a következő szakasz?
Négy helyre mehetsz. Néhány gyakornok több helyre is megy. Az első a kaliforniai Ames Kutatóközpont, amelyet a NASA [Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal] üzemeltet. Itt képzik ki az embereket a számítógépes programok és berendezések hírszerzési felhasználására.
Másodszor, ott van a Two Rock ranch, Észak-Kaliforniában. Itt szovjet kommunikáció és technikák, általános kommunikációelmélet és légkörfizika tanfolyamokat tartanak.
Harmadszor, van egy képzési iskola az NSA főhadiszállásán, Fort Meade-ben, Marylandben. /a képen/ Ez a szovjet rakétaműveletekkel, kriptográfiával és matematikai szemantikával foglalkozik.

A negyedik, és egyben a legnagyobb a Goodfellow légitámaszpont, a texasi San Angelóban. Maga San Angelo a massachusettsi Fort Devon leányvállalata, a technikusok fő kiképzőközpontja. San Angelóban a lehallgatási technikák és a forgalomelemzés, valamint a készülékek e célokra való használata terén tartanak oktatást.
A canberrai amerikai nagykövetségen található egy fontos csendes-óceáni koordinációs központ, páncéltermekkel és alagutakkal, melyeket amerikai tengerészgyalogosok őriznek.
Önt is kiképezték néhány ilyen helyen?
Igen, néhányban, körülbelül tíz hónapig.
Elméletileg vagy gyakorlatilag?
Nos, meséltem az "ablakokról" és az ionoszférából érkező jelek visszaverődéséről. Miközben San Angelóban képeztek ki minket, ami történetesen szintén jó helyen van, lehallgattuk az orosz tankforgalmat - a jeleket, amelyek Kelet-Európában a tankok felé és a tankoktól érkeztek, miközben gyakorlatoztak.
Összefoglalná nekünk, hogy az NSA mit szokott lehallgatni, milyen felszerelésre van szüksége, hol és hogyan végzi ezt?
Kezdjük a stratégiai kommunikáció lehallgatásával. Ehhez kifinomult és nagy berendezésekre van szükség, nagy antennákra, mikrohullámú vevőkészülékekre és modulátorokra. Az antennák nagy, 12 és 30 láb közötti átmérőjű antennák lehetnek, amelyeket egy radómba zárnának, lehetőleg egy dombon helyeznek el, és esetleg egy 300-400 láb magas toronyra szerelnek fel. A stratégiai állomások a magas szintű katonai kommunikációt, és a nemzetközi telefonos kommunikációs rendszert próbálják megfigyelni.
Milyen távolságon keresztül működnek? Milyen messze kell lenni az adótól ahhoz, hogy elfogják a jeleket?
Ez teljes mértékben attól függ, hogy milyen frekvencián továbbítják az üzenetet. A nagyon magas frekvenciákon, 250 megaherztől 4000 megaherzig, amelyen a katonai csúcsanyagokat sugározzák, a lehallgató állomásnak van egy bizonyos 250 mérföldes hatótávolsága. De alacsony frekvenciákon, mondjuk 1,6-tól (ami az AM rádió) 30 megaherzig, a világ minden táján fel lehet venni dolgokat. Mindenféle légköri viszonyok játszanak bele, milyen nap van, és így tovább. Általában 800-1000 mérföldes körzetben lehet számítani az üzenetek fogadására.
A dolgok stratégiai oldaláról kezdte. Mi van még?
Taktikai kommunikáció. Kisebb berendezéseket használnak, teherautókon vagy dzsipeken szállítva. Sok ilyesmi történt Vietnamban. Békés helyzetekben a taktikai kommunikációs fiúk azzal töltik az idejüket, hogy tanulmányozzák a másik oldal műveleti és bevetési módszereit.
Amikor az orosz nyelvi képzéséről mesélt, azt hittük arra készül, hogy a Szovjetunióba menjen, és helybelinek adja ki magát. Az NSA-nál is folyik ilyesmi?
Nagyon kevés. Az NSA-nak van egy TAREX (Target Exploitation) nevű részlege. A TAREX emberei időnként beutazzák a szovjet blokkot, és fényképeket hoznak vissza antennákról, kommunikációs létesítményekről és azok elhelyezkedéséről. Emellett nyílt forráskódú tudományos kiadványokat is gyűjtenek a Szovjetunióból, Kelet-Németországból és Kínából. Németországban, ahol 5000 NSA-hez csatolt személy dolgozott, csak Berlinben, Frankfurtban és Münchenben volt egyenként tíz TAREX-ember. Gondolom, Vietnámban többen voltak, ahol egyszerre vonultak be, amikor egy VC-központot megtámadtak. Elvették a rádióberendezéseket, a kezelési kézikönyveket vagy a kódokat. Phu Bai, Saigon és Da Nang, a három NSA-központban egyenként 50-60 TAREX-ember volt.
Elmagyarázná az NSA munkáját stratégiai, és taktikai szempontokból. Elmondaná, hogyan szerveződik az ügynökség?
A fő részleg a SIGINT, a jelek lehallgatása. Ez COMINT-re és ELINT-re oszlik. A COMINT a katonai kommunikációra, rádióra, telefonokra, táviratokra, televízióra vonatkozik, és ezen adások tartalmával foglalkozik. Ez a hírszerzést abban az értelemben generálja, ahogy a laikusok gondolják - amit az emberek egymásnak mondanak. Az ELINT a másik fél radarainak, adatrendszereinek stb. jellemzőivel és az ezekbe való beavatkozás lehetőségével foglalkozik. Az ELINT fontos része a rakétatelemetria. Amikor egy rakéta felszáll, nem továbbít kommunikációt, de információt ad ki arról, hogy mit csinál. Egy kisebb szovjet rakéta hat csatornán ad ki jeleket, beleértve a magasságát, belső nyomását, sebességét, gyorsulását, fúvóka hőmérsékletét és a helyzetét (irányát). A csatornák száma rakétánként 30-ig terjed. Az ELINT ezeket felfogja, elemzi, és megtudja, hogy a különböző típusú szovjet rakéták mit tudnak, és mit nem tudnak.
Az Exmouth-öböl és a Pine Gap egyéb funkcióik mellett, elektronikus hírszerzési feladatokat is ellátnak az NSA számára.
Az oroszok az USA-nak hallgatnak le dolgokat?
Feltehetően igen. De az USA is megteszi ezt magával. Az NSA talán tíz százaléka dolgozik egy COMSEC (kommunikációs biztonság) nevű külön részlegben. Megpróbálja feltörni az amerikai kódokat, tanulmányozza azok sebezhetőségét, hibákat talál a berendezésekben. Például egy berendezés meghibásodik, és akkor a kódot az üzenettel együtt továbbítja. Mi is kaptunk néhány ilyet a másik oldalról.
Hogyan kapcsolódik az NSA munkája a Föld körül keringő különböző műholdakhoz?
Az ELINT-nek megvannak a maga speciális műholdjai. A NASA fejleszti őket, a NASA állítja pályára őket, és az ELINT megkapja a jeleiket. Kína és a Szovjetunió olyan részei fölött veszik fel az információkat, amelyek elérhetetlenek, vagy nehezen hallhatóak a helyszíni létesítményekből.
Mit hallgatnak le Németországban?
Berlin figyeli a magas szintű szovjet katonai forgalmat, és a keletnémet belső forgalmat. Érdekelt bennünket a keletnémet pártpolitika, a népi elégedetlenség, a pártfunkcionáriusok által a központba eljuttatott tipikus anekdoták és panaszok.
Ki mondta meg, hogy mit keressenek?
Minden egységnek adott feladata van. Ettől eltekintve az NSA járatja a TECHINS-t [technikai utasítások], amelyek olyan politikai dokumentumok, amelyeket az embereknek a "szükséges ismeretek" alapján adnak ki. Egyébként ez az egyik hely, ahol a Ramparts cikke tévedett. A TEXTA-ról, mint az NSA bibliájáról beszélt. A TEXTA alapvetően egy működési kézikönyv részletei, amelyek felsorolják a másik fél kommunikációs rendszerének hívójeleit és frekvenciáit.
Többször is említette a briteket. Ők csak az USA-t képviselik, vagy van saját elektronikus műveletük?
A britek jóval visszafogottabbak. A GCHQ (General Communications Headquarters) alatt ott van az MI8, a kormányzati szervezet, és a Special Signals Division, amely az MI8 alá tartozó katonai szervezet. A német központ Braunschweigben van. Műveleteik taktikai szintűek. Stratégiai kérdésekben az USA-tól függenek. Németországban inkább Lengyelországra koncentrálnak. Főleg az egykori brit zóna északi részéből tevékenykednek. Berlinben van egy külön épületük a Teufelsbergen, és a RAF Gatowban laknak.
Ez minden, amit az MI8 csinál?
Nem. A fő elektronikai állomásaik Gibraltáron és Máltán vannak.
Kezdjük érteni, hogy mire készül az NSA és partnerei. Most pedig jöjjön a Csendes-óceán és Ázsia! Ott hol van jelen az NSA, és mit csinál?
Hongkongban a britek egy fontos, és erős lehallgatóállomást üzemeltetnek Dél-Kína számára. Szingapúrért hivatalosan Ausztrália felel. Dél-Koreában,
Tajvanon, Thaiföldön és Dél-Vietnamban is vannak állomások, amelyeket mind az USA üzemeltet.
Japánban három van - egy Chitose-ban Hokkaidón, egy Kyushun, és az NSA központja Tokióban. Régebben volt egy negyedik is XXX-en.
Mit figyel Szingapúr?
Elsősorban Szingapúrt, Indonéziát és Malajziát, beleértve a félszigetet és a maláj államokat.
Az év elején Gough Whitlam kiszivárogtatta a szingapúri bázist, de a költségvetésben további forrásokat biztosítottak Ausztrália szingapúri védelmi hozzájárulására, amely feltehetően magában foglalja a lehallgatóállomást is. Ön mit gondol erről?
Az NSA munkatársainak azt mondták, hogy Ausztrália a SEATO-szerződés egyik titkos jegyzőkönyve alapján köteles fenntartani a bázist. Ebben az esetben Ausztrália nem fog kivonulni a szingapúri állomásról, hacsak az USA nem hagyja jóvá, vagy Ausztrália ki nem lép a SEATO-ból.
Vannak más NSA-tevékenységek is Ázsiában?
A nagy török megfigyelési tevékenységről a Ramparts cikkéből tudhat. Ez az európai felállás része. Az NSA-nak két bázisa van Iránban, egy északon és egy délen. Dél-Irán a közel-keleti katonai és politikai tevékenységet figyeli. Az északi létesítménynek két küldetése van: rakéta-telemetria, amit már elmagyaráztam önöknek, és mikrobarográfokat működtet, amelyek földalatti és légköri nukleáris robbanásokat észlelnek. Mikrobarográfok vannak Nepál, Thaiföld és Dél-Korea állomásain is, mind az ázsiai szárazföldön, így a szeizmikus mozgásokat is észlelik. Minden szeizmikus adat közvetlenül az Egyesült Államokba megy vissza.
Korábban beszélt a Helemanuban lévő hawaii központról.
Igen, a beceneve Fort Meade West. Az idő nagy részét a kriptoanalízis [kódfeltörés] tölti ki. Ha a Csendes-óceánon felvett üzenetekben új vagy feltöretlen kódokat használnak, az anyagot oda küldik. Helemanu összefüggésbe hozza a csendes-óceáni információkat, és dönt a politikáról - az információk általános területeiről, amelyekre figyelnünk kell.
És Ausztrália, ahol a beszélgetésünket kezdtük?
Az Exmouth-öböl fogja el a Szunda-szorosok és az Indiai-óceán forgalmát. Tudja, elég gyakori, hogy az amerikai haditengerészet létesítményét az NSA emberei használják, például a Fülöp-szigeteken. Az NSA személyzete a Naval Security Grouptól érkezik. Az Exmouth-öbölben az Indiai-óceánon lévő amerikai kémhajókat is kiszolgálják.
Mit ért kémhajók alatt? Mit lehet látni a vízen?
A kémhajók általában régi rombolók vagy szállítóhajók, amelyek fedélzetükön rengeteg antennával és elektronikus berendezéssel vannak felszerelve, mint például a Pueblo, amelyet az észak-koreaiak foglaltak el. Hivatalosan megfigyelőhajóknak hívják őket, a haditengerészeti és kereskedelmi hajók kommunikációját figyelik.
És a Pine Gap?
A Pine Gap az ionoszférából érkező visszaverődések fókuszpontja. A szovjet jeleket különösen jól lehet onnan fogni, és részben ez az oka a helyének.
Az ausztrál DSD személyzetét ott képezték ki, ahol Önt is?
Nem. Egyik helyen sem képeznek ki külföldi személyzetet, még a briteket sem. Az NSA-nak is van egy kifejezése -- NOFORN -- ami azt jelenti, hogy külföldiek nem léphetnek be hozzájuk, még azok sem, akiknek máshol engedélyezték a munkát a létesítményekben. A NOFORN-munkát az állomások lezárt területein végzik. Olyan információkkal foglalkoznak, amelyeket az USA technikai vagy politikai szempontból magának akar megtartani.
Mi a helyzet Canberrával?
Az ő munkájukhoz, mint például a kriptoanalízis, békés körülményeket akarnak. Nincs szükségük nagy külső berendezésekre.
Amikor a nemzetközi telefonforgalom lehallgatásáról beszél, az nem óriási feladat a napi több százezer beszélgetés mellett?
Kétféle megközelítés létezik erre a problémára. Először is vannak kijelölt személyek vagy számok, amelyeket mindig lehallgatnak. Például az USA-n belül az FBI szolgáltat egy listát az ismert vagy feltételezett szovjet ügynökökről, és az NSA lehallgatja az összes nemzetközi hívásukat. Valójában az információkat, amelyeket ezek az ügynökök továbbítanak, általában az FBI ülteti el nekik. Ugyanez történik a szovjet blokkban lévő amerikai ügynökökkel is.
A másik megközelítés egyszerűen az, hogy véletlenszerű mintát veszünk az összes forgalomból, és megnézzük, mi történik. Az NSA a nyílt országokban nem a gazdasági információk után kutat, de a szovjet blokkon, és Kínán belül mindenféle hiányosságok érdeklik. Ha azt hallja, hogy valamilyen gépalkatrészben hiány van, talán arra lehet következtetni, hogy az adott fémet vagy ötvözetet új katonai célra használják.
Arra is gondoljon, hogy véletlenül fontos katonai vagy diplomáciai információhoz juthatnak. A Zimmermann-táviratot, amely az Egyesült Államokat az első világháborúba vezette, még azelőtt véletlenül szerezték meg, hogy az NSA-t egyáltalán kitalálták volna. Ez a filozófia áll mögötte.
Van-e bármi is biztonságban az NSA-tól?
Ahhoz, hogy egy teljesen új kódot fel lehessen törni, körülbelül 130 000 csoportra van szükség. Ez egy matematikai tény. Egy egyszeri üzenet egy új kódban, amit nem használnak fel többé, biztonságos. Ez a külső és a belső határ a dekódolási oldalon. A másik, hogy a vezetékes vonalakat csak lehallgatni lehet. De lehallgathatók, és egyes országokban a postai hatóságok együttműködhetnek az NSA-val.
Évekig tanulta, hogyan hallgasson le másokat, majd lehallgatta őket. Most, hogy kilépett az ügynökségtől, mik voltak a legemlékezetesebb dolgok, amelyek történtek önnel, és amelyekhez közel állt?
Három esetre emlékszem. 1969-ben Nixon elrendelte a keletnémet határon közlekedő, katonai légi járatok leállítását. Egy ilyen leállás általában egy ország másik elleni megtámadását előzi meg. Ennek megfelelően "C" készültségi fokozatba helyeztek bennünket, a legmagasabb riadókészültségi fokozatba. Természetesen mindez soha nem jutott el a sajtóhoz.
Mi volt ennek az értelme?
A keletnémetek ennek hatására elkezdték átcsoportosítani csapataikat és erőiket, és a szovjet hadsereg reakcióba lendült. Ez volt az egyik fő cél, hogy kiderüljön, mit fognak tenni. A másik talán politikai cél volt, hogy erőt mutassanak.
És a második incidens?
1970-ben a szovjetek is csináltak egy hasonló kivonási akciót. Kiküldték a hírt, hogy egy bizonyos napon, hajnali 1 órától minden Berlinbe vezető légi folyosót lezárnak 10 000 láb felett. Állítólag azért, mert szovjet manőverek zajlottak, de ezt mindenki úgy értelmezte, mint egy Berlin fölött ledobott kihívást.
Mi volt az amerikai reakció?
Belehallgattunk a berlini, francia, brit és amerikai parancsnokok beszélgetéseibe. Kialakult egy vita, amelyben a franciák fenntartották, hogy figyelmen kívül hagyják a szovjet kérést; a britek inkább egyetértettek a franciákkal, de azt mondták, hogy meg akarják várni, amíg az amerikaiak döntenek; az amerikai parancsnok pedig azt mondta, hogy Washingtonból kap utasításokat. A franciák hajnali 1 órakor küldtek egy repülőgépet, amely biztonságosan leszállt Berlinben. Húsz perccel a francia felszállás után a britek is küldtek egyet; és végül az amerikaiak is.
Az NSA berlini személyzete a Hadsereg Biztonsági Ügynökségének része volt, és fegyelmi szempontból a hadsereg adminisztrátorai alá tartozott. Az NSA körülbelül 60-70 százaléka füvezett - sokan közülük szolgálat közben. Nagyon pihentető, főleg, ha az ember unatkozik az átmenő orosz vagy keletnémet forgalomban.
A hadsereg nem szerette a füvet?
Nos, az új vezető ezredes, akit Hamiltonnak hívtak, és aki a légierőtől jött, mindenkit le akart tartóztatni, aki dohányzott. A DIRNSA, az NSA igazgatója, a Fort Meade-ben lévő vezetője küldött egy üzenetet, amelyben azt írta, hogy az ezredes ne tegyen semmi olyat, ami veszélyeztetné az ország biztonságát, vagyis hagyja abba. Azokban a napokban az NSA Berlinben egy alternatív újságot adott ki „Up against the wall” címmel. Ezt követte egy kongresszusi vizsgálat, amelyben egy szenátor és két tábornok is részt vett, de ez sem került nyilvánosságra.
Az NSA csak a fű miatt sztrájkolt?
Nem. Ez volt a középpontjában a személyiségi jogokkal kapcsolatos panaszoknak, és a háborúellenes érzelmeknek.
Mi történik azokkal, akik elhagyják az NSA-t?
Sokan szeretnek világkörüli útra kelni. Az elektronikai iparban kaphatnak munkát, ahol nem a hírszerzési, hanem a műszaki képességeiket használhatják. Ausztráliában körülbelül fél tucatnyian dolgoznak az elektronikai iparban.
És a hírszerzési képességeik? Van erre piac?
Izrael teszi a legjobb ajánlatokat. Amerikai berendezéseket használnak, az egyiptomi határ közelében lévő állásokon az amerikai árak dupláját kínálják, és izraeli útlevelet adnak.
Az emberek nem akarnak az NSA-nál maradni?
Ez volt az egyik dolog a berlini sztrájk mögött. Sokan kiábrándultak. Két évig intenzíven képzik őket, kiküldik őket, azt gondolván, hogy fontos munkát fognak végezni, és egy hónapon belül rájönnek, hogy ez nagyrészt baromság.

Forrás:

http://jya.com/nsa-40k.htm

Microchip implantátumok, agykontroll és kibernetika

 Rauni-Leena Luukanen-Kilde, MD, Finnország korábbi főorvosának írása

Az alábbi cikk eredetileg a SPEKULA című, finn nyelvű folyóirat 36. évfolyamában jelent meg (1999. 3. negyedév). A SPEKULA az Oului Egyetem észak-finnországi orvostanhallgatóinak, és orvosainak kiadványa. A lapot minden finnországi orvostanhallgatónak, és minden észak-finnországi orvosnak postázzák. 6500 db-os példányszámban jelent meg.

1948-ban Norbert Weiner könyvet adott ki "Cybernetics" címmel, amelyet már akkoriban is szűk körökben használt neurológiai kommunikációs, és irányítási elméletként definiált. Yoneji Masuda, az "információs társadalom atyja" 1980-ban aggodalmát fejezte ki, hogy szabadságunkat Orwelli stílusban fenyegeti a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen kibernetikai technológia. Ez a technológia az emberek agyát, beültetett mikrochipeken keresztül összekapcsolja a földi szuperszámítógépek által irányított műholdakkal.
Az első agyi implantátumokat 1974-ben műtéti úton helyezték be az Egyesült Államok Ohio államában, valamint Stockholmban, Svédországban. Agyelektródákat 1946-ban helyeztek csecsemők koponyájába a szülők tudta nélkül. Az 50-es, és 60-as években elektromos implantátumokat ültettek állatok és emberek agyába, különösen az Egyesült Államokban, a viselkedésmódosítással, valamint az agy és a test működésével kapcsolatos kutatások során. Az emberi viselkedés, és attitűdök megváltoztatására irányuló kísérletek során agykontroll módszereket alkalmaztak. Az agyi funkciók befolyásolása a katonai és hírszerző szolgálatok fontos céljává vált. Harminc évvel ezelőtt az agyi implantátumok a röntgenfelvételeken egy centiméteresnek mutatkoztak. A későbbi implantátumok rizsszem méretűre zsugorodtak. Szilíciumból, később már gallium-arzenidből készültek. Ma már elég kicsik ahhoz, hogy a nyakba vagy a hátba, illetve intravénásan a test különböző részeibe helyezzék be őket sebészeti műtétek során, az alany beleegyezésével vagy anélkül. Ma már szinte lehetetlen kimutatni, vagy eltávolítani őket.
Technikailag lehetséges, hogy minden újszülöttbe mikrochipet ültessenek, amely aztán egész életében az illető azonosítására szolgálhatna. Az Egyesült Államokban titokban ilyen terveket vitatnak meg, anélkül, hogy a nyilvánosság elé tárnák a magánélet védelmével kapcsolatos kérdéseket.
Svédországban Olof Palme miniszterelnök /a képen/ 1973-ban engedélyt adott implantátumok

beültetésére foglyokba, és Jan Freese, az Adatfelügyelet volt főigazgatója felfedte, hogy az 1980-as évek közepén idősek otthonában élő betegeket implantáltak. A technológiát az 1972:47-es svéd állami jelentés, a STATENS OFFICIELLA UTRADNINGER (SOU) tárja fel.
A beültetett embereket bárhol követni lehet. Agyműködésüket azután szuperszámítógépek segítségével távolról nyomon követhetik, sőt a frekvenciák variálásával meg is változtathatják. A titkos kísérletek kísérleti nyulai között voltak foglyok, katonák, elmebetegek, fogyatékos gyermekek, süketek és vakok, homoszexuálisok, egyedülálló nők, idősek, iskolások és az elit kísérletezők által "marginálisnak" tartott emberek bármely csoportja. A Utah Állami Börtönben raboskodó foglyok, nyilvánosságra hozott tapasztalatai például megdöbbentőek a lelkiismeret számára.

A mai mikrochipek alacsony frekvenciájú rádióhullámok segítségével működnek, amelyek megcélozzák őket. A műholdak segítségével a beültetett személy a világ bármely pontján nyomon követhető. Többek között ilyen technikát teszteltek az iraki háborúban is Dr. Carl Sanders szerint, /a képen jobbra felül/ aki feltalálta az emberbe beültetett, hírszerzéssel ellátott interfész (IMI) biotikát. (Korábban a vietnami háborúban a katonáknak a „Rambo-chipet” adták be, amelyet arra terveztek, hogy növelje az adrenalin beáramlását a véráramba.) Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) 20 milliárd bit/másodperc sebességű szuperszámítógépei, mostantól egy távfelügyeleti rendszerrel (RMS) "láthatják és hallhatják", amit a katonák a harctéren tapasztalnak. Amikor egy 5 mikromilliméteres mikrochipet (egy hajszál átmérője 50 mikromilliméter) helyeznek a szem optikai idegébe, az agyból olyan idegimpulzusokat von ki, amelyek a beültetett személy élményeit, szagokat, látványt és hangot testesítik meg. Miután ezeket az idegimpulzusokat átvitték és tárolták egy számítógépben, a mikrocsipen keresztül vissza lehet vetíteni a személy agyába, hogy újra átélje azokat. Az RMS segítségével egy szárazföldi számítógép-kezelő, elektromágneses üzeneteket (jelek formájában kódolva) küldhet az idegrendszerbe, befolyásolva a célszemély teljesítményét. Az RMS segítségével egészséges személyeknél előidézhető, hogy hallucinációkat lássanak és hangokat halljanak a fejükben. Minden gondolat, reakció, hallás és vizuális megfigyelés bizonyos neurológiai potenciált, tüskéket és mintákat okoz az agyban, és annak elektromágneses mezőiben, amelyek most gondolatokká, képekké és hangokká dekódolhatók. Az elektromágneses ingerlés tehát megváltoztathatja az ember agyhullámait, és befolyásolhatja az izomtevékenységet, ami kínzásként megélt fájdalmas izomgörcsöket okozhat.
Az NSA elektronikus megfigyelőrendszere egyszerre több millió embert képes követni és kezelni. Mindannyiunknak egyedi bioelektromos rezonanciafrekvenciája van az agyban, ahogyan egyedi ujjlenyomatunk is van. Az elektromágneses frekvenciájú (EMF) agyi stimulációval teljesen kódolt, pulzáló elektromágneses jeleket lehet küldeni az agyba, ami a kívánt hang- és vizuális hatásokat váltja ki a célpontban. Ez az elektronikus hadviselés egy formája. Az amerikai űrhajósokat implantálták, mielőtt az űrbe küldték őket, hogy gondolataikat követni lehessen, és minden érzésüket a nap 24 órájában regisztrálni lehessen.
A Washington Post 1995 májusában arról számolt be, hogy Vilmos brit herceget / a képen/ 12 éves

korában implantálták. Így, ha valaha is elrabolnák, egy meghatározott frekvenciájú rádióhullámot lehetne célzottan a mikrochipjére irányítani. A chip jelét egy műholdon keresztül a rendőrkapitányság számítógépes képernyőjére irányítanák, ahol követni lehetne a herceg mozgását. A herceget a világ bármely pontján meg lehetne találni.
A tömegtájékoztatási eszközök nem számoltak be arról, hogy a beültetett személy magánélete élete végéig megszűnik. Sokféleképpen manipulálható. Különböző frekvenciákat használva a berendezés titkos irányítója, akár az ember érzelmi életét is megváltoztathatja. Agresszívvá vagy letargikussá tehető. A szexualitás mesterségesen befolyásolható. A gondolatjelek és a tudatalatti gondolkodás kiolvasható, az álmok befolyásolhatók, sőt előidézhetők, mindezt a beültetett személy tudta és beleegyezése nélkül. Így tökéletes kiberkatonát lehet létrehozni. Ezt a titkos technológiát egyes NATO-országok katonai erői már az 1980-as évek óta használják anélkül, hogy a civil lakosság, és a tudományos körök bármit is hallottak volna róla. Így az ilyen invazív agykontroll rendszerekről kevés információ áll rendelkezésre a szakmai, és tudományos folyóiratokban. Az NSA jelhírszerzése az emberi agyból származó információkat távolról is képes megfigyelni, az agy által kibocsátott kiváltott potenciálok (3,50 HZ, 5 milliwatt) dekódolásával. A svédországi Göteborgban, és az ausztriai Bécsben fogoly kísérleti alanyoknál, agyi elváltozásokat találtak. Csökkent vérkeringés és oxigénhiány a jobb halántéki homloklebenyben, ahol az agyi implantátumok általában működnek. Egy finn kísérleti személynél az oxigénhiány miatt agysorvadást, és időszakos eszméletvesztési rohamokat tapasztaltak. Az agykontroll technikákat politikai célokra is fel lehet használni.
A kontrollerek célja ma az, hogy a célszemélyeket vagy -csoportokat saját meggyőződésükkel, és érdekeikkel ellentétes cselekedetekre késztessék. A zombivá tett egyéneket még arra is be lehet programozni, hogy gyilkoljanak, és utána semmire se emlékezzenek a tettükről. Ennek a jelenségnek riasztó példái találhatók az Egyesült Államokban. Ezt a "csendes háborút" a katonai, és hírszerző ügynökségek a tudatlan civilek, és katonák ellen folytatják. 1980 óta az agy elektronikus stimulációját (ESB) titokban használják a célzott emberek irányítására, akiket tudtuk és beleegyezésük nélkül célba vesznek.
 Minden nemzetközi emberi jogi egyezmény tiltja az emberek nem konszenzuson alapuló manipulációját - még a börtönökben is, nem is beszélve a civil lakosságról. John Glenn amerikai szenátor kezdeményezésére 1997 januárjában tárgyalások kezdődtek, a polgári lakosság besugárzásának veszélyeiről. Az emberek agyi funkcióinak célba vétele elektromágneses mezőkkel, és sugarakkal (helikopterekből és repülőgépekből, műholdakból, parkoló fehér furgonokból, szomszédos házakból, telefonoszlopokból, elektromos készülékekből, mobiltelefonokból, TV-ből, rádióból stb.) része a sugárzási problémának, amellyel a demokratikusan választott kormányzati szerveknek kellene foglalkozniuk. Az elektronikus agykontroll mellett kémiai módszereket is kifejlesztettek. Az agyműködést negatívan befolyásoló tudatmódosító szereket, és különböző szagú gázokat lehet a légcsatornákba vagy vízvezetékekbe fecskendezni. Baktériumokat és vírusokat is teszteltek már ilyen módon több országban.
A mai szupertechnológia, amely mikrochipeken keresztül (vagy akár anélkül is, a legújabb technológia szerint) összeköti agyi funkcióinkat az amerikai, vagy izraeli műholdakon keresztül számítógépekkel, a legnagyobb veszélyt jelenti az emberiségre. A legújabb szuperszámítógépek elég erősek ahhoz, hogy az egész világ lakosságát megfigyeljék. Mi fog történni, ha az embereket hamis feltételezésekkel csábítják arra, hogy mikrochipeket ültessenek a testükbe? Az egyik csali a mikrochipes személyi igazolvány lesz. Az Egyesült Államokban titokban még kötelező törvényjavaslatot is tettek, amely büntethetővé teszi az azonosító implantátum eltávolítását. Készen állunk az emberiség robotizálására és a magánélet teljes felszámolására, beleértve a gondolatszabadságot is? Vajon hányan lennénk hajlandók egész életünket, beleértve a legtitkosabb gondolatainkat is, átengedni a Nagy Testvérnek? Mégis létezik a technológia egy totalitárius "Új Világrend" létrehozásához.
A rejtett neurológiai kommunikációs rendszerek a független gondolkodás ellen hatnak, és az öncélú magán- és katonai érdekek nevében irányítják a társadalmi és politikai tevékenységet. Amikor az agyi funkcióinkat már összekapcsolják a szuperszámítógépekkel, a rádióimplantátumok és mikrochipek segítségével, már túl késő lesz a tiltakozáshoz. Ezt a fenyegetést csak a közvélemény felvilágosításával lehet legyőzni, a biotelemetriáról rendelkezésre álló szakirodalom, és a nemzetközi kongresszusokon kicserélt információk felhasználásával. Az egyik ok, amiért ez a technológia államtitok maradt, az az amerikai Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) által készített, és 18 nyelven kinyomtatott pszichiátriai Diagnosztikai Statisztikai Kézikönyv IV /DSM/ széleskörű tekintélye. Az amerikai hírszerző ügynökségeknek dolgozó pszichiáterek, kétségkívül részt vettek e kézikönyv megírásában és átdolgozásában. Ez a pszichiátriai "Biblia" az agykontroll technológiák titkos fejlesztését takarja azzal, hogy azok egyes hatásait a paranoid skizofrénia tüneteinek címkézi. Az agykontroll-kísérletek áldozatait így az orvosok, akik a DSM "tünetlistáját" az orvosi egyetemen tanulták, rutinszerűen diagnosztizálják elmebetegnek. Az orvosokat nem tanították meg arra, hogy a betegek igazat mondhatnak, amikor arról számolnak be, hogy akaratuk ellenére célba vették őket, vagy hogy kísérleti nyulakként használják őket a pszichológiai hadviselés elektronikus, kémiai és bakteriológiai formáinak kísérleti alanyaként.
Fogytán az idő, hogy megváltoztassuk a katonai orvoslás irányát, és biztosítsuk az emberi szabadság jövőjét.

Forrás:  http://www.whale.to/b/kilde.html

Tudósok feketében-A Medea-csoport

 Jeffrey T. Richelson írása /1998.02.03/

Jeffrey T. Richelson /1949-2017/  a washingtoni National Security Archive vezető munkatársa volt.Tizenhárom hírszerzési könyv szerzője, köztük az "America's Secret Eyes in Space" (Amerika titkos szemei az űrben): The U.S. Keyhole Spy Satellite Program és "A Century of Spies" /A kémek évszázada/: Intelligence in the Twentieth Century. 1975-ben a Rochesteri Egyetemen szerzett doktori címet politológiából. Az itt kifejtett nézetek nem feltétlenül a munkaadója nézetei.

A hidegháború öt évtizede alatt, az Egyesült Államok több százmilliárd dollárt költött arra, hogy fejlett rendszerek impozáns sorát tervezze, építse és működtesse a hírszerzés, vagy a Föld bizonyos katonai szempontból hasznos jellemzőinek feltérképezése céljából. Az űrben felderítő műholdak tucatjai készítettek milliónyi képet a földfelszínről, míg más műholdakon infravörös érzékelők rögzítették a rakétakilövéseket, robbantásokat, és más energetikai eseményeket. Az égen speciálisan kialakított repülőgépek készítettek felderítő képeket, és végeztek meteorológiai méréseket. Tenger alatti szonárrendszerek követték a tengeralattjárók mozgását, a felszíni hajók pedig figyelemre méltó pontossággal térképezték fel a tengerfeneket.
Az e globális rendszer által összegyűjtött képek megszámlálhatatlan milliói, és talán több billió bájtnyi adat ma adatközpontokban, számítógéptermekben, archívumokban, fotókönyvtárakban és egyéb létesítményekben található, amelyek többnyire Washington környékén vannak szétszórva. És bár az adatok egy része továbbra is katonai vagy hírszerzési értékkel bír, a többi nagy része esetében az idő, és a Szovjetunió megszűnése jelentősen csökkentette a jelentőségüket.
Az utóbbi években azonban egy meglehetősen radikális koncepció kezdett érvényesülni, amely új célt adott ezeknek a drágán létrehozott adattárolóknak. Az elképzelés szerint, a hírszerzési vagy katonai célokra gyűjtött információk nagy része tudományos szempontból hasznos, és ráadásul tudományos célokra is felhasználhatók anélkül, hogy veszélyeztetnék azokat a hírszerzési, vagy katonai követelményeket - például a titoktartást -, amelyek alapján eredetileg gyűjtötték és felhasználták őket.
Ez az elképzelés egy olyan csoport megalakulásához vezetett, amely több tucat amerikai tudósból áll, akik magas szintű biztonsági engedélyt kaptak, és akik az Egyesült Államok távoli hírszerző apparátusa által összegyűjtött adatok, képek és feljegyzések egy részét vizsgálják. A Medea néven ismert csoport tudósai tájékoztatást kaptak a legjobban titkosított, legfejlettebb érzékelőkről és platformokról, és még arra is felkérték őket, hogy adjanak tanácsot a hírszerzés tisztviselőinek arról, hogyan lehetne új platformokat tervezni, illetve a meglévőket működtetni, hogy azok hatékonyabban szolgálják a tudomány igényeit.
Mivel az együttműködés csak néhány éves, még túl korai lenne sikernek vagy kudarcnak minősíteni. De már az is figyelemre méltó, hogy néhány évig fennmaradt. A hírszerző közösség még soha nem dolgozott együtt a kormányzaton kívüli tudósok egy csoportjával olyan mértékben, bizalommal és intimitással, mint amilyenre szükség lesz ahhoz, hogy a tudósok a lehető legteljesebb mértékben ki tudják használni a kormányzati adatokat és eszközöket. A legfontosabb, hogy az együttműködéshez két olyan kultúra, a tudomány és a hírszerzés kultúrája közötti alkalmazkodásra lesz szükség, amelyek alapvetően ellentétes módszerekkel kezelik az információkat. A tudományban az adatok korlátlan terjesztését a fejlődéshez szükségesnek fogadják el, míg a hírszerzésben az információáramlást szigorúan korlátozza a "szükséges tudni" politika: csak azok férhetnek hozzá, akik rendelkeznek a megfelelő biztonsági engedélyekkel, és akik nem tudják ellátni a rájuk bízott feladatokat bizonyos ismeretek, vagy információk nélkül.
A Medea tudósainak eddigi munkája nagyrészt annak meghatározására irányult, hogy a meglévő adatok, és eszközök hasznosak lehetnek-e a globális felmelegedés, az óceánok hőmérséklete, a növényzet és az erdők borítása, a sivatagok terjedése, a sarki jégsapkák állapota, és hasonló környezettudományi kérdések tanulmányozásával foglalkozó tudósok számára. Eddig két tudományos dolgozatot publikáltak a hírszerzés adatai alapján, amelyek az első bepillantásokat nyújtják abba, hogy a nem titkosított tudományos munkák hogyan alapulhatnak a kormányzati archívumokból származó, még mindig titkos adatokon. Emellett a hírszerzési tisztviselők növekvő hajlandósága a külső szakértőkkel való együttműködésre, - amelyet nem kis mértékben a Medea inspirált - nem várt előnyökkel járt. Ezek talán a legnyilvánvalóbbak a katasztrófaelhárítás területén, ahol a szigorúan titkos műholdas felderítő felvételek, máris felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak, a karibi Montserrat szigetén történt katasztrofális vulkánkitörés, és az alaszkai erdőtüzek felszámolásában részt vevő csapatok számára.
Szemek az égen
Az a tény, hogy a hírszerzési adatok többsége még mindig nem áll a nagyközönség rendelkezésére, megnehezíti, hogy meggyőzően értékeljük alkalmazhatóságukat, és hasznosságukat a környezettudomány aktuális témáira. Az évek során azonban meglehetősen sok részletet hoztak hivatalosan nyilvánosságra, vagy szivárogtattak ki az adatokat gyűjtő titkos platformok és érzékelők jellemzőiről, és képességeiről, valamint az adatok gyűjtésének időszakáról.
Az elmúlt 37 év során pályára állított különböző fotófelderítő műholdak, amelyek mindegyike a maga korában a repülőgép- és optikai technológiák határait feszegette, a hidegháborúval kapcsolatban bevetett hírszerzési technológiák közül a legismertebbek közé tartoznak. E műholdak közül a legújabbak a Keyhole-11 (KH-11) és az Advanced KH-11 műholdak, amelyek egy átjátszó műholdon keresztül, gyakorlatilag azonnal vissza tudják küldeni a képeiket. Kilenc KH-11 műholdat állítottak pályára 1976 és 1988 között, az 1990-es években pedig három Advanced KH-11 műholdat bocsátottak fel. Ez a három Advanced KH-11, amelyek mindegyike mintegy 1,5 milliárd dollárba került, még mindig működik, és 15 centiméteres, vagy annál jobb felbontású képeket küld vissza.
Az amerikai kormány még nem tette közzé az 1963 és 1984 között működő nagy felbontású műholdas rendszerek (KH-7 és KH-8 néven), a KH-9 nagyfelbontású felderítő műhold, illetve a KH-11 és az Advanced KH-11 adatait. Ennek ellenére számos információ kiszivárgott a szaksajtóba, beleértve az e műholdakról készült képeket is. A műholdakkal kapcsolatos további információk a Központi Hírszerző Ügynökség egykori alkalmazottja, William Kampiles, és Samuel Loring Morison, a haditengerészeti hírszerzés elemzője elleni perek kapcsán kerültek nyilvánosságra, akiket elítéltek a KH-11-gyel kapcsolatos jogosulatlan közlés miatt.
A Keyhole műholdak korábbi generációi, a KH-1-től a KH-9-ig (a KH-10 programot még azelőtt leállították, hogy egy műhold is felszállt volna), a Szovjetunióban, Kínában, Kubában, a Közel-Keleten és másutt található célpontokról készült filmekkel töltött tartályokat küldtek vissza. A KH-1 és KH-9 programok 1960 és 1972 között 144 műholdindítást tartalmaztak, bár nem mindegyik indítás volt sikeres. A műholdak több mint 800 000 képet készítettek, amelyek titkosítását nemrégiben feloldották. A titkosítás feloldása egyébként részben a Medea tudósok támogatásának köszönhetően történt. A KH-1 műholdak kamerái körülbelül 12 méteres (40 láb) távolságban lévő objektumok felbontását tették lehetővé; ezt a felbontást a KH-4 műholdak esetében körülbelül 1,5 méterre javították.
A fejlettebb, nagyobb felbontású KH-7, KH-8 és KH-9 több millió felvételt készített az 1970-es években és az 1980-as évek elején. Az egyedülálló KH-9 képes volt több tízezer négyzetkilométernyi területet egyetlen képkockán leképezni, körülbelül kétharmad méteres felbontással. A KH-8 és KH-9 programok 1984-ben fejeződtek be.
/Szerk: A felső képen a KH-7 kémműhold 1966-os felvétele látható az USA Capitoliumáról, míg alul ugyanaz, a polgári használatra szánt Google Earth 2020-as felvételén. A felbontásban alig érzékelhető különbség. Nehezen hinnénk el, hogy a két kép között mégis több mint 50 év telt el. Ez alapján sejthető, manapság mire lehetnek képesek a kémszatellitek./

 

 

Az infravörös érzékelőivel nyilvánvalóan tudományos hasznosságú műholdak másik csoportja, az amerikai légierő Védelmi Támogató Programjának (DSP) műholdjai, amelyek közül az elsőt 1970-ben, a 18.-at 1997 februárjában indították. A 35 900 kilométeres geoszinkron pályán a Föld felett működő DSP-k fedélzetén lévő fő érzékelők, infravörös érzékelők, amelyeket a szovjet/orosz vagy kínai interkontinentális, és tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták rakétakilövéseinek észlelésére terveztek. A műholdak különböző speciális célú érzékelőket is hordoznak, amelyek a légköri nukleáris robbanások jeleit érzékelik. Az évek során a DSP infravörös érzékelői, a közepes hatótávolságú rakéták (beleértve a SCUD-okat is) indítását, az utóégetővel repülő repülőgépeket, az alacsony Föld körüli pályán keringő űrhajókat, és még az olyan földi eseményeket is észlelték, mint például a nagyméretű robbanások.
A hatalmas képarchívumhoz a Lacrosse nevű műholdas program is hozzájárul. Műholdjai nem objektumokat fényképeznek, hanem rádióhullámokat sugároznak. A műholdon lévő érzékelők fogadják e hullámok visszaverődését, amelyeket aztán a célpontról készült képpé alakítanak át. Mivel a rádióhullámok áthatolnak a felhőtakarón és a sötétség sem befolyásolja őket, a Lacrosse lényegében folyamatos képalkotási képességet biztosít az Egyesült Államok számára.
/ Szerk: A Lacrosse műhold-sorozatból ötöt állítottak pályára, azóta azonban mindet kivonták a forgalomból.https://en.wikipedia.org/wiki/Lacrosse_(satellite) Érdekesség a Lacrosse-5 kémműholddal kapcsolatban, hogy a sorozatból egyedül erre az eszközre jellemző az un. eltűnési-trükk, azaz, hogy a fényessége időnként lecsökken, és nem a földárnyékba lépés miatt. Thiery Legault szerint, /aki a Leideni Obszervatórium kémszatellit megfigyelő „specialistája”/ a szerkezet formai kialakítása okolható a jelenségért./

A DSP-k kivételével, amelyeket az amerikai légierő üzemeltet, az imént ismertetett összes műholdat a Nemzeti Felderítő Hivatal (NRO) égisze alatt tervezték, és üzemeltették, amely egy 1961. szeptember 6-án létrehozott, korábban titkos szervezet volt, amely a CIA, és a légierő űrfelderítési erőfeszítéseinek koordinálására jött létre. Az iroda egykor annyira titkos volt, hogy nevét, vagy rövidítését csak a "szigorúan titkos" szint feletti, biztonsági rendszeren keresztül kezelt dokumentumokban lehetett megemlíteni. A Védelmi Minisztérium csak 1992-ben ismerte el nyilvánosan az NRO létezését.
Nemcsak műholdakat, hanem repülőgépeket is használtak az archívumban található számos fotófelderítő felvétel elkészítéséhez. A legismertebb amerikai felderítő repülőgép az U-2, amelynek kémkedési szerepe drámai módon derült ki Francis Gary Powers CIA-pilóta 1960-as, Szovjetunió fölött történt lelövése után. Az incidens véget vetett a Szovjetunió feletti repüléseknek, de az U-2-esek több mint 40 éven át repültek, és fényképeztek célpontokat szerte a világon. Jelenleg arra használják őket, hogy ellenőrizzék, hogy Irak betartja-e az 1991-es perzsa-öböl menti háborúban kötött tűzszünet feltételeit. Egy másik felderítő repülőgép, a légierő SR-71-es repülőgépe az 1960-as évek végétől, 1990-es ideiglenes kivonásáig üzemelt. (Két repülőgépet nemrégiben visszaállítottak az üzemképes állapotba, de most úgy tűnik, hogy ismét nyugdíjba vonulnak). Az SR-71-esek több mint 26 000 méteres magasságban, Mach 3-nál nagyobb sebességgel repülve, egyetlen óra alatt több mint 260 000 négyzetkilométert tudtak lefényképezni. Ennek eredményeképpen az SR-71-es küldetések során, több millió négyzetkilométert lefedő felvételeket készítettek.
Fülek a tengerben
A hidegháború alatt, miközben a CIA, az NRO és a légierő az ellenség, és a szövetségesek területének fényképezésével volt elfoglalva, a haditengerészet világszerte szonárrendszerek hálózatát üzemeltette, hogy nyomon kövesse a szovjet tengeralattjárók tartózkodási helyét, és mozgását. Az információ létfontosságú volt a szemben álló tengeralattjárók macska-egér játékához, amelyben a ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárók igyekeztek elkerülni a támadó tengeralattjárókat, amelyek egy nukleáris háborúban azonnal megpróbálták volna megsemmisíteni őket.
A szonárrendszereket Sound Surveillance System, azaz SOSUS néven ismerik. A hidegháború nagy részében, mintegy 20 SOSUS hidrofon tömböt telepítettek az óceánfenék különböző pontjain, hogy érzékeljék a szovjet tengeralattjárók által keltett akusztikus jeleket. A tömbök elég érzékenyek ahhoz, hogy a szakértők ne csak a tengeralattjárók osztályait, hanem konkrét tengeralattjárókat is azonosítani tudjanak. Ezenkívül a SOSUS képes megfigyelni az óceán felszínén tartózkodó hadihajók, sőt, az alacsonyan fölötte szálló repülőgépek mozgását is.

/Szerk: felül a SOSUS-rendszer.  Az 1980-as évek elején mintegy 66 rendszer működött a térképen ábrázolt helyeken; a hidegháború után a számuk csökkent./
A SOSUS fejlesztési munkálatai 1950-ben kezdődtek, és négy évvel később az USA keleti partjainál lévő kontinentális talapzatra telepítették az első hidrofoncsoportot. A csoportokat rendszeresen frissítették, és a technológia jelenleg a fejlesztés ötödik, vagy hatodik generációját éli.
Az egyes tengeralattjárókról gyűjtött adatok közé tartozik a szonár visszhangja, valamint a motor, a hűtőrendszer és a hajócsavarok mozgása által keltett zajok. A hangokat egyetlen felismerő jellé alakítják át, amely lehetővé teszi a szakértők számára, hogy ne csak a típust - mondjuk egy Alfa-osztályú támadó tengeralattjáró vagy egy Typhoon-osztályú ballisztikus rakétás tengeralattjáró -, hanem az egyes tengeralattjárókat is meghatározzák.
A fekete ajtó mögött
Bár a tengeri, légi és űrbeli érzékelők e globális gyűjteménye kiválóan ellátja a hírszerzési és katonai feladatokat, amelyekre szánták, még nem derült ki, hogy a múltbeli, és jelenlegi adatai a tudomány hasznára válnak-e. A kérdés megválaszolásának nagyrészt bürokratikus folyamata 1990 májusában kezdődött, amikor Al Gore, Tennessee állam akkori szenátora, levelet írt a CIA egyik tisztviselőjének. Gore tudni szerette volna, hogy az ügynökség rendelkezik-e olyan adatbázisokkal az óceánokról, felhőkről, trópusi szelekről és csapadékról, amelyek relevánsak lehetnek a különböző környezetvédelmi, és tudományos kérdések szempontjából. Kiderült, hogy az ügynökség valóban rendelkezik jelentős adatokkal a levélben felsorolt témák közül sokról. Nem sokkal később a CIA tisztviselői találkozót szerveztek néhány, a hírszerző közösségen kívüli tudóssal, köztük Jeffrey Dozierrel, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem környezettudományi dékánjával, és Gordon J. MacDonalddal, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem geofizikusával.
Részben Gore egy másik levelének hatására Robert Gates, a CIA akkori igazgatója, 1992 tavaszán biztonsági engedélyt adott tudósok egy csoportjának. Az engedélyek lehetővé tették a tudósok számára, hogy a hírszerzési adatokat tudományos jelentőségük megállapítása céljából tanulmányozzák. Tizenegy, környezetvédelmi tudományágakra épülő bizottságot hoztak létre; a bizottságok személyi állományához mintegy 70 tudóst toboroztak a tudományos életből, a magánszektorból és olyan kormányzati ügynökségekből, mint a Környezetvédelmi Ügynökség, és a Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal. Az első hivatalos ülésen, 1992 októberében a tudósok megvitatták a környezeti adatok iránti igényeket, és a lehetséges forrásokat.
A tudósok találkoztak néhány kollégájukkal is, hogy összeállítsák a kritikus kérdések, és a kezelésükhöz szükséges információk listáját. Például az egyik tanulmányozó csoport, amely az üvegházhatású gázokkal foglalkozott, az ózont jelölte meg fő problémaként. Ahhoz, hogy a molekula mennyiségét jobban össze tudják hangolni az éghajlati megfigyelésekkel, a tudósok egyetértettek abban, hogy ismerniük kell az ózon eloszlását az évszak, és a földrajzi szélesség függvényében, mégpedig olyan pontossággal, hogy 10 év alatt 5 százalékos változást lehessen kimutatni.
Miután a tudósok meghatározták az információs igényeiket, a hírszerző közösség - különösen a CIA és az NRO -, valamint a védelmi, és az energiaügyi minisztérium több mint 100 titkos rendszerről és adatkészletről kezdett el tájékoztatót készíteni. Ezután, 1992 novemberének végén, és 1993 elején a tudósokat bevezették az amerikai hírszerzési technológia, és termékeinek "fekete" világába. A múltbeli és jelenlegi adatgyűjtő rendszerekről szóló tájékoztatók, az űrből érkezőktől a tenger alatti rendszerekig terjedtek, és számos részletet tartalmaztak, mint például a kódnevüket - ami a hírszerző műholdak esetében szigorúan titkos adat -, a helyüket, és az általuk gyűjtött adatok típusát. Amellett, hogy segítettek a tudósoknak meghatározni, hogy milyen archivált adatok lehetnek értékesek a környezeti kutatások szempontjából, a tájékoztatók célja az volt, hogy a tudósok átgondolják, hogyan lehetne a jelenleg működő műholdakat, szonárrendszereket, és más rendszereket környezeti adatok gyűjtésére használni.
1993 decemberében a tudósok első jelentésükben arra a következtetésre jutottak, hogy a hatalmas képi adatarchívumnak, és a jelenlegi fotófelderítő műholdaknak valójában széleskörű környezettudományos felhasználási lehetőségei vannak. Megjegyezték, hogy az archivált képek egyik nyilvánvaló felhasználási módja az urbanizációs minták, valamint a növényzettel borított területek, és sivatagok határainak változásaira vonatkozó adatok hiányosságainak pótlása lenne, - ezek a változások az éghajlatváltozás érzékeny mutatóinak tekinthetők. Az első polgári rendszer, az Earth Resources Technology Satellite csak 1972-ben indult, és a titkos képarchívumok lehetővé tették, az adatok időbeli hatályának meghosszabbítását egészen az 1960-as évek elejéig.
A tudósok azt is felismerték, hogy a kémszatellitek képei lehetővé tennék a kisebb felbontású polgári rendszerek "kalibrálását". Az ugyanarról a célpontról készült alacsony, és nagy felbontású képek összehasonlításával, a tudósok további információkat tudtak kinyerni az alacsony felbontású felvételekből. Ez a kalibrálás különösen hasznos volt a vegetációs adatok esetében, lehetővé téve például a fajok, és a lombozat borítottsági fokának meghatározását.
A nagyfelbontású képek további részletességgel is szolgálhatnának, ami hasznos lenne az erdők, sivatagok vagy vizes élőhelyek növekedésének, vagy zsugorodásának tanulmányozásához. A képek továbbá elősegíthetik a szántóföldek változásainak, az ökoszisztémák, és az állati élőhelyek épségének, a szennyezés, vagy más emberi tevékenység által okozott erdőkárosodásnak, a vízhasználatnak, és a partvidék eróziójának részletesebb vizsgálatát - mind olyan témák, amelyek jelentős következményekkel járnak az emberi egészségre nézve.
A jelentés azt is megjegyezte, hogy a DSP műholdak felhasználhatók a távoli régiókban lévő nagy tüzek észlelésére, és megfigyelésére; az ilyen tüzek szén-monoxidot és szén-dioxidot termelnek az üvegházhatású gázok közül. A jelentés szerint a SOSUS-rendszerek, a globális felmelegedés kimutatására is felhasználhatók: a hang gyorsabban terjed a meleg vízben, mint a hideg vízben, így a hangsebesség változásainak mérése, több ezer kilométeres óceánon keresztül, még a hőmérséklet apró változásaira is fényt derít. A SOSUS a bálnák mozgásának nyomon követésére is használható, ami új információkkal szolgálhatna a bálnapopulációkról. Mindezek a javaslatok azóta aktív erőfeszítésekhez vezettek a Védelmi Minisztérium, vagy más szervezetek égisze alatt.
Körülbelül 15 kísérletet javasoltak annak megállapítására is, hogy a hírszerző rendszerek felhasználhatók-e a tengeri jég vastagságának, az erdőirtás mértékének, a troposzféra víztartalmának és a föld alatti radioaktív, mérgező hulladékok meglétének meghatározására.
A Medea állandósul
A partnerség sikerén felbuzdulva, a hírszerző közösség 1994-ben állandóvá tette azt. A Medea nevet, amelyet Linda Zall CIA-tisztviselő választott, a görög mitológia azon szereplőjéről kapta, aki segített Iaszónnak, és az argonautáknak ellopni az Aranygyapjút, és aki később Iaszón felesége lett (nem véletlenül Zall a CIA képviselője, a hadsereg tudományos tanácsadóinak Iaszón nevű csoportjában). Még mindig körülbelül 70 tudós rendelkezik biztonsági engedélyekkel, valamint hozzáféréssel a CIA központja közelében lévő McLeanben, Vancouver államban található programirodához.
A Medea tudósai eddig jóval több mint egy tucatnyi jelentést készítettek arról, hogy az archivált adatok, és a jelenlegi adatgyűjtő rendszerek hogyan segíthetik elő a környezettudományt. A jelentések olyan témakörökkel foglalkoznak, mint a vulkánkitörések előrejelzésének javítása, a vizes élőhelyek azonosításának, és lehatárolásának jobb módszerei, a tengerfelszíni viszonyok, és az óceáni áramlás becslésének javítása, valamint a gleccserek nettó egyensúlyának kiszámítása. Egy kivételével valamennyi jelentés minősített. Az egyetlen nem titkosított jelentés, a Scientific Utility of Naval Environmental Data (A haditengerészeti környezeti adatok tudományos hasznossága) 1995 júniusában jelent meg, és a haditengerészetnek a Medea-hoz intézett azon kérésére született, hogy vizsgálja meg a haditengerészeti meteorológiai és oceanográfiai parancsnokság adatbázisát, termékeit és képességeit. Az elegáns, 52 oldalas jelentésben leírt erőfeszítések egyik középpontjában az oceanográfiai parancsnokság tengeri jéggel, geológiával és geofizikával, valamint az óceán térfogatával, és határvonalaival kapcsolatos adatbázisai tudományos hasznosságának vizsgálata állt. A jelentés számos ajánlást is tartalmaz az óceántudományi képességek fejlesztésére. Javasolja például egy olyan hasznosító központ létrehozását, amely lehetővé teszi a tudósok számára a parancsnokság legtöbb adatbázisához való hozzáférést, és javasolja, hogy a haditengerészet fokozza a regionális óceánmodellek létrehozására irányuló erőfeszítéseit, amelyek számítógépen szimulálják a tengeri viszonyokat.
A Medea tudósait arra is felkérték, hogy vizsgálják meg, hogy a jelenlegi, és a tervezett műholdas rendszerek módosításai, hogyan javíthatják azok hasznosságát a környezeti adatok gyűjtésében. Az eredmény körülbelül egy tucatnyi, "meglehetősen ezoterikus" kettős felhasználású jelentés volt az NRO számára, az egyik tisztviselő szavaival élve. A tanulmányok konkrét műszaki ajánlásokat tartalmaznak, és ugyanezen tisztviselő szerint "komolyan veszik" őket, és "hatással lesznek" a jövőbeli hírszerző műholdakra.
A Medea a Global Fiducials Program megtervezésében is szerepet játszott, amelynek keretében mintegy 500, a környezettudósok számára érdekes helyszín lesz a jelenlegi, és jövőbeli képalkotó műholdak ismételt célpontja. A leendő célpontok között szerepelnek a Los Angeles, és San Diego közötti kaliforniai partoknál lévő felhők; a Costa Rica-i La Selva alföldi trópusi esőerdő; a Puerto Ricó-i Luquillo kísérleti erdő; az alaszkai Fish Creek-i permafroszt; a svájci Griegsletchner gleccserek; és a tanzániai Kilimandzsáró magas lejtői.
Herman H. Shugart, a Medea tagja, és a Virginiai Egyetem környezetkutatója reméli, hogy a Kilimandzsáró hegyről készült felvételek, évtizedek múlva bizonyítékot szolgáltatnak majd a légkörben lévő szén-dioxid bármilyen mértékű növekedésére. Az egyik első természetes jele egy ilyen felhalmozódásnak a növényzet megvastagodása lenne, a magas trópusi erdőkben található legmagasabb vegetációs zónákban, mint például a Kilimandzsárón. A növényzet ilyen mértékű növekedése könnyen látható lenne a felderítő felvételeken.
A képeket az amerikai földtani intézet titkos könyvtárában fogják tárolni. A következő évtizedekben az adatok, csak a megfelelő engedélyekkel rendelkezők számára lesznek hozzáférhetők. A titkosítás feloldása azonban, várhatóan a hatalmas adatbázist idővel a tudományos kutatók, és a végzős hallgatók számára is elérhetővé teszi.
Ennek ellenére a késedelem kritikákat váltott ki. Steven Aftergood, az Amerikai Tudósok Szövetsége kormányzati titkossággal foglalkozó projektjének igazgatója kijelentette, hogy "csodálatra méltó, hogy a hírszerző közösség kiterjeszti a környezeti adatok gyűjtését". Siet azonban hozzátenni, hogy "aggasztónak tartja, hogy évtizedekig titkosnak fogják tartani [az adatokat].
Tudomány és titoktartás
Bár a Medea tudósai, munkájuk nagy részét a hírszerzési adatokról és rendszerekről, valamint azok tudományos hasznosságáról szóló számos jelentésnek szentelték, eddig három tudományos munkát írtak titkos adatok alapján. A tanulmányok érdekes első pillantást nyújtanak a biztonsági, és a tudományos szempontok közötti változó, még mindig kissé bizonytalan egyensúlyozásra.
A tudomány két alappillére a megismételhetőség - az egyik tudós képessége, hogy ugyanazon adatok felhasználásával reprodukálja egy másik tudós eredményeit - és az ellenőrizhetőség - az eredmények érvényességének kísérletekkel, vagy megfigyelésekkel történő bizonyítása. A szakértő bírálók gyakran arra is kíváncsiak, hogyan és milyen jól gyűjtötték az adatokat. Itt a vonatkozó kérdések a következők: Milyen eszközöket használtak? Milyen képességekkel rendelkeztek? Milyen gyakran, és milyen körülmények között végeztek méréseket?
A titkosított adatok használata megdönti az első pillért, mivel a be nem avatott tudósok, (azaz gyakorlatilag az összes akadémiai tudós) nem férhetnek hozzá az információkhoz. Ezenkívül a szakértői bírálók legalább részben a sötétben tapogatóznak, amikor a gyűjtési mechanizmusokról, és eljárásokról érdeklődnek.
Dozier megjegyzi, hogy bizonyos esetekben az ilyen kutatások eredményei ellenőrizhetők, még akkor is, ha azok nem megismételhetők, ami növelné az eredmények előállításához használt titkosított módszerekbe, és adatokba vetett bizalmat. Például a tengerfenék topográfiai térképének pontossága ellenőrizhető, még akkor is, ha nem ismert, hogy eredetileg milyen eszközökkel állították elő.
Ugyanakkor elismeri, hogy egy ilyen megközelítés "nem működik az átmeneti jelenségek esetében", az óceáni és légköri jellemzők könnyen eltűnhetnek, mire más tudósok megpróbálják ellenőrizni az eredményeket.
E kérdések közül számos megjelenik a Medea első két tudományos cikkével kapcsolatban. Az egyiket William H. Schlesinger, a Duke Egyetem Medea-kutatója, és Nicholas Gramenopoulos, a Mitre Corporation munkatársa 1996-ban publikálta, a Global Change Biology című folyóiratban. A cikk azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy Szudán viszonylag érintetlen területein a sivatag dél felé vonul-e. Az 1943 és 1994 között Szudán nyugati részéről készült műholdas, és légi felderítő felvételeket felhasználva a szerzők mintegy tucatnyi, észak-déli irányban elhelyezkedő helyszínen elemezték a fák gyakoriságát. A fényképek nagymértékben kibővítették az afrikai Száhel-övezet növényzetének változásáról készült felvételeket, amelyeket a NOAA műhold, Advanced Very High Resolution Radiometer (fejlett, nagyon nagy felbontású radiométer) készített 1980 óta. A szerzők megjegyezték, hogy a sivatag kiterjedése azt jelentené, hogy a regionális, vagy globális éghajlatváltozás növeli az éhínség valószínűségét; amit azonban találtak, az nem volt bizonyíték a jelentős változásra.
Az a tény, hogy a szerzők által következtetéseik megfogalmazásakor használt felvételek közül sok titkos archívumban található, biztosította, hogy Schlesinger cikke nem jelent meg a Science című folyóiratban, ahová eredetileg benyújtotta. Schlesinger visszaemlékszik arra, hogy a Science recenzensei olyan kérdéseket tettek fel a hozzáférhetőséggel, a felbontással és a felvételek gyakoriságával kapcsolatban, amelyekre egyszerűen nem tudott válaszolni anélkül, hogy titkos információkat ne árult volna el. Bár a Science-nek nincs olyan általános politikája, amely tiltja az ilyen cikkek közzétételét, a folyóirat vezető szerkesztője, Monica M. Bradford megjegyzi, hogy "ha a bírálók nem tudják megítélni, hogy mit mutatnak be, akkor nem fogjuk megjelentetni".
Az érzékelőkkel kapcsolatos információk szinte teljesen hiányoznak. A szerzők azt állítják, hogy "a hírszerző közösség, és a védelmi minisztérium által üzemeltetett repülőgépek, és műholdak távérzékeléssel készített fényképek archívumát használtuk fel, hogy a nyugat-szudáni Dárfúr tartományban található, fás növényzet gyakoriságának adatait rögzítsük".
A Global Change Biology szerkesztői szükségesnek érezték, hogy a cikkhez egy figyelmeztetést fűzzenek, amely így szól: "A cikkhez felhasznált adatok közül sok a titkosszolgálati archívumokban található. Ennek következtében korlátozottak a lehetőségek a tanulmány értékelésére és annak biztosítására, hogy más tudósok reprodukálni tudják az elemzést. E tanulmánynak a Global Change Biology című folyóiratban való közzétételének célja, hogy bemutassa a minősített adatok lehetséges felhasználását, és vitára ösztönözze a minősített adatok szerepét a nyílt tudományos irodalomban. Az adatokhoz való hozzáférés korlátozása miatt, a folyóirat szokásos bírálati folyamata nem teszi lehetővé az adatok minőségének, kiválasztásának vagy értelmezésének minden szempontú értékelését."
Egy másik Medea-ihletésű cikk egy olyan témával foglalkozik, amely egyre nagyobb érdeklődésre tart számot a csillagászok, és a nagyközönség körében: a Földbe becsapódó nagyméretű meteoroid lehetőségével. A cikk társszerzője Thomas B. McCord, a Hawaii Geofizikai és Planetológiai Intézet Medea-tagja.

/ Szerk: A képen felül a DSP (a Defense Support Program) katonai szatellit, ami infravörös érzékelőkkel rendelkezik, melyekkel képes érzékelni a nagyobb méretű meteorok belépését a Föld légkörébe. 1994. február 1-jén a DSP rögzítette egy meteor érkezését, amely a belépéskor felrobbant, és 630 kilotonna energiát szabadított fel. A műholdak geoszinkron pályán keringenek , 35 900 kilométeres magasságon/
A meteoroid-becsapódás kérdése iránti érdeklődés, korábban arra késztette a légierőt, hogy feloldja a DSP-program első 17 éve - 1970-től kezdődően - adatainak titkosítását. A DSP műholdakat úgy tervezték, hogy a repülőgépek megsemmisülésétől, a nukleáris robbanásig terjedő intenzitású robbanások által kibocsátott infravörös energiát érzékeljék. Amikor egy adott méretű meteoroid belép a Föld légkörébe, és felrobban, egyedi infravörös jelet bocsát ki, amelyet a DSP-k érzékelni tudnak.
McCord biztonsági engedélye lehetővé tette számára, hogy átnézze a DSP újabb feljegyzéseit, és valószínűleg más adatokat is egy olyan meteoroidról, amely 1994. február 1-jén csapódott a Föld légkörébe a Csendes-óceán középső része felett, nem messze Kosrae szigetétől. McCord becslése szerint a meteoroid tömege 500 000 és kilencmillió kilogramm között volt. Meg nem erősített jelentések szerint a meteoroid robbanása olyan nagy volt, hogy Bill Clinton elnököt az éjszaka közepén riadt tisztviselők ébresztették fel, attól tartva, hogy egy nukleáris fegyver robbant fel a légkörben.
McCord elemzése az eseményről a Journal of Geophysical Research 1995. február 25-i számában jelent meg. A DSP és valószínűleg más érzékelők feljegyzései lehetővé tették McCord számára, hogy megbecsülje a meteoroid pályáját, tömegét, széttöredezését és energiakibocsátását - amely a számítások szerint 34 és 630 kilotonna között lehetett. A tanulmány részletesen beszámolt arról, hogy hol észlelték először a meteoroidot (54 kilométeres magasságban), hogyan követték a meteoroidot, milyen szögben lépett be, hogyan esett szét a légkörben, és hogyan számították ki a szerzők a pályáját, és a felszabaduló energiát.
Elismerték azonban, hogy "homályosan kell fogalmaznunk az érzékelő jellemzőit illetően, amelyeket még nem áll módunkban felfedni", és nem tettek kifejezett utalást a DSP-re. Az adataik forrásaival kapcsolatos nyilvánosságra hozataluk mértéke az volt, hogy felfedték, hogy az érzékelők között voltak "infravörös, és látható hullámhosszú érzékelők az amerikai védelmi minisztérium által üzemeltetett platformok fedélzetén".
Vészhelyzeti hírszerzés
Nem tartozik a hivatalos megbízatásukhoz, de a Medea tagjai a hírszerző közösség munkáját is segítik a környezetromlás, és a vészhelyzetek megfigyelésében. Különösen a környezetvédelmi feladatok kaptak nagyobb prioritást 1993-ban, amikor a 12. Elnöki Felülvizsgálati Direktíva bejelentette, hogy Clinton elnök úgy döntött, hogy "a környezeti kérdések jelentős tényezők az USA nemzetbiztonsági politikájában".
Környezetvédelmi tevékenységeik során, amelyek egy része Oroszországra és Kelet-Európára összpontosít, a Medea tudósai segítettek a hírszerző közösség elemzőinek, az oroszországi Komi régióban történt sorozatos olajszennyezés, valamint az Oroszország által az Északi-sarkvidéken elhelyezett vegyi fegyverek ártalmatlanítása hatásainak értékelésében. Az NRO egyik tisztviselője szerint, a Védelmi Minisztérium Nemzeti Kép- és Térképészeti Ügynökségének képelemzői "megtanultak néhány trükköt" a tudósoktól az adatok feldolgozásával, és "egyesítésével" kapcsolatban - különböző érzékelők (például a látható fény, és a radarképek) kimenetének kombinálásával, és felhasználásával egyetlen olyan termék (például kép) előállításával, amely több információt tartalmaz, mint bármelyik összetevője.
A Medea több tudósa is részt vett a Gore alelnök, és Viktor Csernomirdin orosz miniszterelnök által vezetett bizottság környezetvédelmi munkacsoportjának munkájában. A csoport erőfeszítései között szerepelt a műholdképek, és a képekből származó adatok cseréje, a katonai létesítményeket körülvevő területek környezeti tisztításának segítése érdekében.
A közelmúltban a hírszerző közösség, és a Medea figyelmét felkeltő vészhelyzetek közé tartozik az 1996-97 telén Észak-Kaliforniában bekövetkezett árvíz, és az azt követő hurrikán okozta károk az Egyesült Államok délkeleti részén. A Medea kutatói segítettek a Montserrat vulkán változásainak megfigyelésében is, nem sokkal az 1995-ös kitörés előtt. A megfigyelés eredményeképpen a sziget kormánya hivatalos figyelmeztetést kapott, amely így 4000 embert tudott evakuálni a veszélyzónából.
Az 1996 júniusában Alaszkában tomboló erdőtüzek nyomon követése, problémát jelentett az amerikai erdészeti szolgálat számára, amelynek nem volt elég repülőgépe a tűz kiterjedésének feltérképezéséhez. A felderítés, és a DSP műholdak számára azonban könnyű feladat volt.
A Medea jövője
Bár a Medea tagadhatatlanul sikeres volt, a közeljövőben néhány kérdést meg kell vizsgálni, különösen, ha a program bővül. Ezek között szerepel az a félelem, hogy a minősített adatok széles körű felhasználása a civil ügynökségek által, gátolhatja egyes politikák szabad és nyílt megvitatását. Aggodalomra ad okot, hogy a tisztviselők korlátozva lesznek nyilvános megjegyzéseikben, és emellett a külső szakértők nem fognak teljes mértékben hozzáférni azokhoz az adatokhoz, amelyek alapján a politikákat kialakítják és indokolják. További aggodalomra ad okot, hogy a hírszerzési rendszerek környezeti kutatásra való felhasználása, gátolja a viszonylag nagy felbontású kereskedelmi műholdak tervezett generációjának környezeti kutatásra való felhasználását - amelynek eredményei azonnal elérhetővé válnának egy sokkal szélesebb közönség számára.
Az egyik félelem - miszerint a nem hírszerzési célú alkalmazások túl sok időt vesznek el a kulcsfontosságú hírszerzési erőforrásoktól - máris alaptalannak bizonyult. Bo Tumasz, a CIA környezeti hírszerzési programjának vezetője szerint a környezeti adatgyűjtés, a felderítő műholdak idejének kevesebb mint 1 százalékát veszi igénybe.
Ezekkel az aggodalmakkal szemben mérlegelni kell a Medea bizonyított és potenciális előnyeit. Amellett, hogy a 21. században egy jól megtervezett környezeti adatbázis elérhetőségét ígéri a tudósok számára, a Medea jól informált érdekvédelmi csoportként szolgál a további titkosítás feloldása mellett. A Medea tudósai például már javasolták a környezeti szempontból releváns műholdképek felszabadítását egészen a jelenig, a jelenlegi műholdak valódi felbontását a durvább képek felszabadítása miatt elfedve. A hírszerzés tisztviselői végül elutasították a javaslatot, de a Medea program nélkül valószínűleg még csak fel sem merült volna egy ilyen lehetőség.
Nyilvánvaló, hogy maga a Medea éppúgy kísérlet, mint a benne résztvevők munkája. És mint minden kísérletnél, itt is lesznek elméletek, váratlan eredmények és - remélhetőleg - előrelépés, ahogy a tudósok és kémek közötti egyedülálló együttműködés érlelődik.

Forrás: https://cryptome.org/jya/sib.htm

Az 1991 VG "aszteroida"

 Az UFO Magazin 2021/4. számában megjelent írásom online változata

 Nem véletlen az idézőjel, mert mint hamarosan kiderül, ez az „aszteroida” talán nem is aszteroida.
Az amerikai csillagász, James Scotti észlelte először 1991.november 6.-án, az arizonai Tucson közelében található, nagy múltú  Kitt Peak Obszervatórium, kifejezetten kisbolygó megfigyelésre használt Spacewatch teleszkópjával.

A földsúroló kisbolygók közé sorolják, felfedezése évében 450.000 km-re közelítette meg Földünket, alig messzebb attól, mint amekkora távolságban a Hold jár földtávolban. Scotti 20,7 magnitúdó látszólagos fényességűnek becsülte, nem éppen kistávcsöves objektum. Nagyon földszerű pályán mozog, mintha gravitációsan kötődne bolygónkhoz. Az ilyen jellegű égitestektől ez igen szokatlan.
Korábban nem észlelték. Ez betudható a műszerek tökéletlenségének, esetleg nem arra néztek, de az is lehet, hogy előtte nem is volt, és a Földről került ki, ez a becslések szerint 10-20 méter átmérőjű objektum. Gyors fényfelvillanásai egyrészt arra utaltak, hogy valamiféle fényvisszaverő bevonattal rendelkezhet, egyúttal az is bebizonyosodott, hogy nagyon gyorsan rotál, tehát elég sűrűnek is kell lennie. Ekkora forgás egy lazán kötődő törmelékkupacot teljesen szétvetne. Maga Scotti azon a véleményen volt, hogy talán az Apollo-program során használt Saturn IV kiégett rakétafokozata lehet, pályamintái alapján visszakövetve pedig, valamikor 1974 tájékán haladhatott el a Föld mellett. Hogy miért éppen egy hordozórakéta lenne a tettes, az kissé érthetetlen, mindenesetre ő így gondolta. Egy másik csillagász, Duncan Steel szintén Scotti mellett kardoskodott, míg Robert Freitas ésFrank Valdes, a Nemzeti Optikai Csillagászati Obszervatórium tudósai felvetették, hogy akár egy aszteroidának álcázott, földönkívüli űrszonda is jó magyarázat lehet, csak közelebbről meg kell nézni. 1992-ben aztán elvesztették szem elől.

A csillagászok bizakodtak, hogy visszatér, és ez 2017 májusában be is következett. Az évtizedek alatt persze sokkal több ismeretre tettünk szert az aszteroidákkal kapcsolatban, a kisbolygó pártiak sokkal hangosabban bizonygatták igazukat. Carlos, és Raul de la Fuente asztronómusok, a Királyi Csillagászati Társaság Monthly Notices folyóiratában, a friss megfigyelések tükrében írtak cikket, mintegy újraértelmezve a korábbi hiedelmeket.

Az atacamai VLT-vel /Very Large Telescope/ végzett megfigyelések szerint az 1991-es extrém közelség csak egy speciális eset volt, a Föld csak ideiglenesen fogta be az égitestet, ami nem zárja ki, hogy ez máskor is bekövetkezzen. Ezúttal csak körülbelül 8,5 millió km-re közelített meg bennünket, 25 magnitúdós látszólagos fényesség mellett. Időközben három, hasonlóan viselkedő kisbolygót is megfigyeltek, 2001-ben, 2008-ban és 2014-ben. Ezek mind, az 1991VG aszteroida mesterséges eredetére szolgWáltak cáfolatul. A kiégett rakétafokozat elméletét is elvetették, mert a Nap sugárnyomása egy ilyen üreges test pályáját biztosan módosította volna, márpedig az nem változott. A 2017-es, immár távolabbi elhaladását követően, a Földre veszélyes objektumok táblázatából is törölték.
Hogy az 1991VG, csak az aszteroidák ritka, fehér hollói közé tartozik-e, vagy értelmes kezek munkája folytán keletkezett, az a jövőben kétféle módon is kiderülhet. Idén indul a NASA alacsony költségvetésű, CubeSat napvitorlás mini-műholdja. Az ilyen típusú eszközök a Nap sugárnyomását felhasználva közelítik meg célpontjaikat. Kifejezetten földsúroló kisbolygók becserkészése lesz a célja, az egyik éppen az 1991 VG. Ha ez a küldetés mégsem járna sikerrel, akkor várnunk kell 2038-ig, amikor is az aszteroida ismét földközelbe ér. Egy még fejlettebb földi műszertechnikával felvértezve, talán sikerül minden kétséget kizáróan beazonosítani.
Tankó Árpád

Felhasznált források:  https://en.wikipedia.org/wiki/1991_VG

https://astronomy.com/news/2017/10/the-alien-probe-that-wasnt 

https://cosmosmagazine.com/space/suspected-alien-probe-turns-out-to-be-lump-of-rock/