Az UFO Magazin 2021/4. számában megjelent írásom online változata
Nem véletlen az idézőjel, mert mint hamarosan kiderül, ez az „aszteroida” talán nem is aszteroida. Az amerikai csillagász, James Scotti észlelte először 1991.november 6.-án, az arizonai Tucson közelében található, nagy múltú Kitt Peak Obszervatórium, kifejezetten kisbolygó megfigyelésre használt Spacewatch teleszkópjával.
A földsúroló kisbolygók közé sorolják, felfedezése évében 450.000 km-re közelítette meg Földünket, alig messzebb attól, mint amekkora távolságban a Hold jár földtávolban. Scotti 20,7 magnitúdó látszólagos fényességűnek becsülte, nem éppen kistávcsöves objektum. Nagyon földszerű pályán mozog, mintha gravitációsan kötődne bolygónkhoz. Az ilyen jellegű égitestektől ez igen szokatlan. Korábban nem észlelték. Ez betudható a műszerek tökéletlenségének, esetleg nem arra néztek, de az is lehet, hogy előtte nem is volt, és a Földről került ki, ez a becslések szerint 10-20 méter átmérőjű objektum. Gyors fényfelvillanásai egyrészt arra utaltak, hogy valamiféle fényvisszaverő bevonattal rendelkezhet, egyúttal az is bebizonyosodott, hogy nagyon gyorsan rotál, tehát elég sűrűnek is kell lennie. Ekkora forgás egy lazán kötődő törmelékkupacot teljesen szétvetne. Maga Scotti azon a véleményen volt, hogy talán az Apollo-program során használt Saturn IV kiégett rakétafokozata lehet, pályamintái alapján visszakövetve pedig, valamikor 1974 tájékán haladhatott el a Föld mellett. Hogy miért éppen egy hordozórakéta lenne a tettes, az kissé érthetetlen, mindenesetre ő így gondolta. Egy másik csillagász, Duncan Steel szintén Scotti mellett kardoskodott, míg Robert Freitas ésFrank Valdes, a Nemzeti Optikai Csillagászati Obszervatórium tudósai felvetették, hogy akár egy aszteroidának álcázott, földönkívüli űrszonda is jó magyarázat lehet, csak közelebbről meg kell nézni. 1992-ben aztán elvesztették szem elől.
A csillagászok bizakodtak, hogy visszatér, és ez 2017 májusában be is következett. Az évtizedek alatt persze sokkal több ismeretre tettünk szert az aszteroidákkal kapcsolatban, a kisbolygó pártiak sokkal hangosabban bizonygatták igazukat. Carlos, és Raul de la Fuente asztronómusok, a Királyi Csillagászati Társaság Monthly Notices folyóiratában, a friss megfigyelések tükrében írtak cikket, mintegy újraértelmezve a korábbi hiedelmeket.
Az atacamai VLT-vel /Very Large Telescope/ végzett megfigyelések szerint az 1991-es extrém közelség csak egy speciális eset volt, a Föld csak ideiglenesen fogta be az égitestet, ami nem zárja ki, hogy ez máskor is bekövetkezzen. Ezúttal csak körülbelül 8,5 millió km-re közelített meg bennünket, 25 magnitúdós látszólagos fényesség mellett. Időközben három, hasonlóan viselkedő kisbolygót is megfigyeltek, 2001-ben, 2008-ban és 2014-ben. Ezek mind, az 1991VG aszteroida mesterséges eredetére szolgWáltak cáfolatul. A kiégett rakétafokozat elméletét is elvetették, mert a Nap sugárnyomása egy ilyen üreges test pályáját biztosan módosította volna, márpedig az nem változott. A 2017-es, immár távolabbi elhaladását követően, a Földre veszélyes objektumok táblázatából is törölték. Hogy az 1991VG, csak az aszteroidák ritka, fehér hollói közé tartozik-e, vagy értelmes kezek munkája folytán keletkezett, az a jövőben kétféle módon is kiderülhet. Idén indul a NASA alacsony költségvetésű, CubeSat napvitorlás mini-műholdja. Az ilyen típusú eszközök a Nap sugárnyomását felhasználva közelítik meg célpontjaikat. Kifejezetten földsúroló kisbolygók becserkészése lesz a célja, az egyik éppen az 1991 VG. Ha ez a küldetés mégsem járna sikerrel, akkor várnunk kell 2038-ig, amikor is az aszteroida ismét földközelbe ér. Egy még fejlettebb földi műszertechnikával felvértezve, talán sikerül minden kétséget kizáróan beazonosítani. Tankó Árpád
Azok az olvasók, akik elég idősek ahhoz, hogy emlékezzenek az 1960-as évekre, talán halványan emlékeznek arra, hogy 1966-ban, amikor a Légierő elvesztette a közvélemény előtti hitelességét az UFO kérdéssel kapcsolatban, a védelmi miniszter átadta az ügyet Edward Condon fizikusnak /a képen/ a Coloradói Egyetemen. Donald Menzelhez hasonlóan Condon is elismert tudós volt, lenyűgöző bizonyítványokkal, és titkos katonai munkássággal. Ő volt a Nemzeti Szabványügyi Hivatal igazgatója, és az Amerikai Tudományfejlesztési Egyesület elnöke. Akkoriban úgy tűnt, hogy az UFO kérdés végre elnyeri régóta esedékes helyét a tudomány oltárán. De nem sokkal azután, hogy a vizsgálat megkezdődött, Condon a legkevésbé sem tudományos módon kezdett viselkedni. Jóval azelőtt, hogy tanulmányának eredményeit nyilvánosságra hozták volna, Condon elkezdett beszédeket tartani, amelyekben nevetségessé tette az UFO szemtanúkat, és általában a témát. A tudósok a vizsgálócsoporton belül és kívül egyaránt nagyon felháborítónak találták ezt a viselkedést - ahogy azt kellett is. De ami igazán feldühítette a bennfenteseket, az egy feljegyzés felfedezése volt Robert Low projektkoordinátortól, ami azt mutatta, hogy a vizsgálat a nyilvánosság és a tudományos közösség becsapását tervezi azzal, hogy az UFO szemtanúk pszichológiájára és szociológiájára összpontosít, ahelyett, hogy maguknak az ufóknak a fizikai valóságát vizsgálná. Ez volt az utolsó csepp a pohárban David Saunders, a csapat pszichológusa számára, aki kiszivárogtatta a sajtónak Low feljegyzését. Ez a cselekedet végül Condon elbocsátásához vezetett "fegyelemsértés" miatt. Saunders később Roger Harkins riporterrel együtt írt egy lenyűgöző leleplező könyvet az egész
fordulatos ügyről „Ufók? Igen! Hol rontotta el a Condon Bizottság? „ (UFO’s? Yes!-Where the Condon Comitte Went Wrong, New York: Signet, 1968). Sok megfigyelő arra a következtetésre jutott, hogy a CIA szervezte az egész különös ügyet, hogy kisiklasson minden komoly tudományos kísérletet az ufók tanulmányozására. Ahogy Saunders fogalmazott az „Ufók? Igen!” című könyvében: "A Központi Hírszerző Ügynökség mindenhol ott van". A CIA és a Condon-bizottság közötti közvetlen, teljesen egyértelmű kapcsolat azonban nehezen állapítható meg. Az ügynökség egyértelműen óvakodott attól, hogy felfedje az ufók iránti érdeklődését. Ahogy Timothy Good rámutatott az „Above Top Secret” (New York: William Morrow, 1988) című könyvében, a CIA még arra is ügyelt, hogy a Nemzeti Fotóértékelő Központ által a Condon Bizottság számára végzett munkáról ne lehessen megállapítani, hogy azt a CIA végezte. (A CIA-t érintő legutóbbi vita Dr. Bruce Maccabee-vel, a Naval Surface Weapons Center optikai fizikusával kapcsolatos. Maccabee jól ismert a civil ufókutató közösségben az UFO fotók és -filmek technikai elemzéseiről. Nemrégiben derült fény arra, hogy Maccabee titokban előadásokat tartott a CIA-nál az ufókról, ami bizonyos körökben paranoiás riadalmát váltotta ki. Ez ismét bizonyítja a hírszerző közösség folyamatos, titkos érdeklődését az UFO jelenségek iránt). Nyomtatásra nem alkalmas hírekként Roger Harkins, a Boulder Daily Camera akkori riportere, különös érdeklődéssel dokumentálta a CIA feltételezett részvételét a Condon-bizottságban. Egy nap a denveri Associated Press (AP) irodától megkérték, hogy írjon egy cikket az Aerial Phenomena Research Organization (APRO) számára, egy akkoriban befolyásos magán ufókutató csoportnak, Jim és Coral Lorenzen közelgő sajtókonferenciájáról. Harkins úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat, hogy kifüstölje a CIA ügynökeit, akikről úgy gondolta, hogy a denveri AP-irodában vagy annak környékén ólálkodnak, és egy olyan cikket ír, amely szándékosan összekapcsolja az ügynökséget az ufókkal. Jim Lorenzen, az APRO munkatársa, hét pontból álló indoklást nyújtott át Harkinsnak a CIA ufók iránti érdeklődéséről. Harkins ezután a CIA-t ért vádirat köré írta a történetét, feltételezve, hogy az ügynökség el akarja majd hallgatni a sztorit. Ezután leadta a sztorit az AP-nek, majd visszatért a Daily Camera irodájába, hogy megvárja, amíg a távirat átjön a gépén. Egész éjjel és a következő nap hátralévő részében várakozott, és ahogyan azt várta, a történet nem jelent meg. Bár ez nem bizonyítja a CIA érintettségét, a Robertson Panel ajánlásainak fényében érdekes kérdéseket vet fel.
Azok, akik úgy gondolják, hogy a CIA nem tudta, vagy nem akarta elhallgatni a nemzetbiztonsági szempontból fontosnak ítélt ügyekről szóló híreket, tanulhatnak valamit Victor Marchetti és JohnMarks szerzőktől. „A CIA és a hírszerzés kultusza” című könyvükben /The CIA and the Cult of Intelligence/ (amely maga is egy híres CIA cenzúrázási kísérlet tárgya) világossá tették, hogy a CIA ügynököknek a nagy amerikai médiaszervezeteknél való mélyen álcázott elhelyezése, régóta bevett hagyomány volt az ügynökségnél. Ennél talán még gyakoribbak a CIA azon erőfeszítései, hogy nyomásgyakorlással, vagy baráti meggyőzéssel elnyomja a híradások megjelenését. A legtöbb amerikai csak azt tudja, amit az újságokban olvas, vagy a tévében lát, és ha nem olvasnak, vagy látnak UFO jelentéseket, akkor azok gyakorlatilag megszűnnek létezni. A kormányzati térképekhez hasonlóan az újságokat, és a televíziós közvetítéseket is gyakran összetévesztik a valóság hű leírásával. James McCampbell, egy mérnök-fizikus és író, akivel 1979-ben interjút készítettem a National Public Radio által sugárzott rádiós dokumentumfilmhez, azt mondta, hogy ő is arra a következtetésre jutott, hogy az UFO híreket elhallgatják. Egy kérdésre válaszolva, hogy az amerikai sajtó nem tudósít a Franciaországban történt szenzációs ufókkal kapcsolatos fejleményekről, McCampbell így válaszolt: "Úgy gondolom, hogy a média fő információforrásait - legalábbis a kormány nyomására - úgy ellenőrzik, hogy az ufókkal kapcsolatos információkat ne terjesszék a fősodorban. Erre a következtetésre jutok, amikor összehasonlítom a száz és száz [UFO] kivágást, amit az Egyesült Államok kisvárosi újságjaiból kapok, és amelyek közül egyikről sem tudósítanak a hírszolgálatok. Az újságszerkesztők meglehetősen nagymértékben támaszkodnak a távirati szolgálatokra az információszerzésben". Paranoia? Nos, gondoljunk csak arra a tényre, hogy az elmúlt évek néhány legszenzációsabb UFO ügyét, a legtöbb ország vezető újságja soha nem említette. Az amerikai kormány saját dokumentumai szerint, amelyeket az információszabadságról szóló törvény alapján szereztek be, 1975-ben ufók riogatták az Egyesült Államok főbb katonai bázisait. A légierő személyzete Maine, Michigan, Montana, Észak-Dakota, Florida, Új-Mexikó és más bázisok felett szokatlan fényű tárgyakat látott, amelyek aztán ismét eltűntek az éjszakában. A légierő magyarázata néhány ilyen eseményre az volt, hogy a tárgyak azonosítatlan helikopterek voltak. Még ha el is fogadjuk ezt a magyarázatot, azt gondolnánk, hogy egy történet arról, hogy azonosítatlan helikopterek, szándékosan repülnek nemzetünk néhány legérzékenyebb nukleáris fegyverekkel foglalkozó létesítménye felett, megérne néhány hasábnyi cikket a The New York Times, vagy a Washington Post hasábjain. A sajtóvisszhang 1975 óta nem sokat javult. A háromszög alakú UFO-ról szóló cikkek elektronikus keresése, amelyet 1990-ben emberek ezrei láttak éjszaka Belgium felett csak egy, a The Wall Street Journalban megjelent cikket talált. Az Atlanti-óceán túloldalán azonban komolyan beszámoltak ezekről az észlelésekről a nagy európai kiadványokban, például a Paris Match 1990. július 5-i számában. Az észleléseket még a belga védelmi miniszter is hivatalosan megerősítette, aki nyilvánosságra hozta egy F-16-os vadászgép radarfelvételeit, amely üldözte és követte a rejtélyes tárgyat. Az azonosítatlan járművet több földi megfigyelő is videóra vette. /Szerk: A belga háromszögekről a Nemzeti Sajtóklub médiaeseményén, Washingtonban, nagy nyilvánosság előtt is beszámolt Wilfred De Brouwer, a belga légierő nyugalmazott vezérőrnagya/
Mégis, hacsak nem vagy a bulvártévé hűséges híve, vagy nem töltöttél el hosszabb időt Európában, valószínűleg nem tudod, hogy ezek az események megtörténtek. Még szenzációsabb UFO-észlelések sorozata történt Mexikóváros, és környéke felett az 1991-es teljes napfogyatkozás alatt, és után. A videokamerák korában sokan felvették ezeket az ufókat. Több száz ilyen videokazettát, köztük a mexikóvárosi televízió operatőreinek felvételeit, két dokumentumfilmbe szerkesztették. / „Messengers of Destiny”és a „Masters of the Stars”/. Ez hónapokig nagy hír volt Mexikóban, de a The New York Times más nagy amerikai újságokkal együtt, úgy tűnik úgy döntött, hogy ez nem olyan hír, amit le kellene adni. Az elektronikus keresés során egyetlen cikket sem találtunk ezekről az eseményekről, a nagyobb amerikai napilapok egyikében sem. A nagy tévécsatornáknak sincs sok okuk a dicsekvésre. Például 1982 októberében a PBS csatorna, a
népszerű NOVA tudományos sorozatában, az „Ufóesetek” című műsort sugározta. Minden mércével mérve az UFO ellenes propaganda mesteri darabja volt, amely teljesen félremagyarázta a témával kapcsolatos legalapvetőbb tényeket, bár látszólag objektív stílusban. Bár a műsorban számos ufókutató megszólalt, a felvételek szinte mindegyike vágóasztalra került. A néhány kutatóról készült felvételeket, akiknek megengedték, hogy megszólaljanak, gondosan megvágták, hogy teljesen félremagyarázzák a nézeteiket. Az UFO kutatást támogató eredeti vallomásukat úgy mutatták be, hogy azt sugallták, hogy szerintük kevés bizonyíték van a jelenségre. Még rosszabb, hogy az ország leghíresebb és legtapasztaltabb ufókutatóját, aki megalapította a non-profit UFO kutató központot, a néhai csillagászt, Dr. J. Allen Hynek-et /a képen jobbra/ nem engedték beszélni a műsorban, hogy megvédje a témát, amelynek élete nagy részét szentelte. Az erősen elferdített műsor azt a benyomást keltette a nézőkben, hogy kevés tudós hisz az ufók létezésében, vagy abban, hogy tanulmányozni kellene őket, egy olyan elképzelés, amelynek a tudományos, és mérnöki közvélemény-kutatások és felmérések teljesen ellentmondanak. 1977-ben például az Amerikai Csillagászati Társaság 1365 tagjának 53 százaléka, akik válaszoltak a Stanford Egyetem fizikusának, Peter A. Sturrocknak a felmérésére, azt mondták, hogy az ufókat "biztosan" vagy "valószínűleg" tovább kellene vizsgálni. Az Industrial Research magazin által közzétett felmérések szerint a mérnökök, és tudósok körében is hasonlóan támogatják az UFO kutatásokat. Jelenleg több tucat, hivatásos tudós vesz részt az UFO kutatásban, és további százak biztosan csatlakoznának hozzájuk, ha szövetségi források állnának rendelkezésre. Természetesen nem lehet szövetségi pénzt kapni olyasvalami tanulmányozására, amiről a kormány azt állítja, hogy nem létezik. Később kiderült, hogy a NOVA műsorának tartalmi döntéseit Kendrick Frazier, a The Skeptical Inquirer szerkesztője, a paranormális állítások tudományos vizsgálatával foglalkozó bizottság szócsöve tanácsára hozták meg. A szervezet évek óta egyfajta szent háborút folytat az ufókutatók ellen, és aligha lehetett rájuk számítani, ha kiegyensúlyozott képet akartak adni a vitáról. Akárhogy is magyarázzuk mindezt, a bizonyítékok azt mutatják, hogy az országos média, bármilyen okokból is, nem tudósít pontosan sem magáról az UFO jelenségről, sem azokról, akik azt tanulmányozzák. Ismétlem, talán elhamarkodott következtetés lenne ezt a kormány politikájának tulajdonítani; talán az amerikai újságírók egyszerűen úgy döntöttek, hogy az ufók tömeges észlelései kevésbé vonzóak a nyilvánosság számára, mint mondjuk a közlekedési balesetek, rablások és hírességek - amelyekre óriási időt, és erőforrásokat fordítanak. Ezzel együtt az UFO-észlelések visszaszorítása pontosan az a cél volt, amelyet a CIA az 1950-es évek elején kitűzött maga elé, amikor a médiajelentések nemzetbiztonsági problémát kezdtek jelenteni az amerikai kormány számára. Akár szándékosan, akár szerencsésen, úgy tűnik, hogy a kívánságuk teljesült.
Kis Szürkék Ha a katonai hírszerző közösség tényleg idegen technológiát tanulmányozott odakint a nevadai pusztaságban, nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, miért akarnák a hatóságok távol tartani ezt az információt a nyilvánosságtól. A fejlett technikai tudásnak elkerülhetetlen politikai következményei vannak, ahogy azt a nukleáris fegyverek elterjedésének megállítására törekvők is jól tudják. Ha egyszerűen beismernék, hogy földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel történt, azzal Pandora szelencéjét nyitnák meg. Ha a hatóságok elismernék, hogy idegen lények vannak itt, akkor mindenki ésszerűen arra a következtetésre jutna, hogy talán végig itt voltak. A vallási és tudományos intézmények hirtelen megkérdőjeleznék számos alapvető feltételezésüket. Az emberi társadalom az alapvető intézmények tekintélyébe vetett hitre épül. Ha aláássuk ezeket a hiteket, az egész rendszer kezd összeomlani, és ez a jelenség már gyakran előfordult a világtörténelemben. Amikor Robert Lazart megkérdezték, mi történne, ha az a technológia, amelynek állítólag tanúja volt, nyilvánosságra kerülne, azt válaszolta: "Mindent megváltoztatna". A legtöbb bürokratikus rendszer számára az elsődleges irányelv az önfenntartás. A politikai és gazdasági status quo fenntartása, mindig is az első számú feladat volt a katonai hírszerzés számára. Ha felfedeznének valamit, amiről úgy gondolják, hogy "mindent megváltoztatna", akkor az információ egy csapásra történő nyilvánosságra hozatala teljesen felborítaná a politikai rendszert. Ezért az UFO-kérdés néhány megfigyelője azt feltételezi, hogy lassan kondicionálnak bennünket a földönkívüliek gondolatára filmek, reklámkampányok és a vonatkozó információk kiszámított kiszivárogtatása révén, mindezt úgy, hogy a kulturális sokk minimálisra csökkenjen. A kulturális sokk lehet azonban a legkisebb a kormány problémái közül. Ha a földönkívüliek itt vannak, a következő kérdés az, hogy „miért” vannak itt? Erre a kérdésre talán nem könnyű válaszolni, de egyre több UFO-kutató jutott arra a következtetésre, hogy emberek ezreit viszik el, vizsgálják meg és használják fel furcsa genetikai kísérletekben. Itt kezd igazán kísérteties lenni a dolog. Szinte mindegy, hogy mindez fizikai értelemben igaz-e. A lényeg az, hogy a bizonyítékok, akár valódiak, akár hamisak, azt sugallják a tudósok számára „azoknak, akik ismerik őket” (és ez egy kritikus és gyakran figyelmen kívül hagyott minősítés), hogy valami nagyon furcsa és sokkoló dolog történik. Ismétlem, itt „hitekről” beszélünk. Ha az amerikaiak elkezdik elhinni, hogy idegenek ragadják ki az embereket az otthonaikból és az autóikból, és a hatóságok nem tudnak semmit tenni ellene... nos, az nem éppen erősíti a lakosság hitét a kormányzat értékében. Egészen a közelmúltig még az UFO-kutatók is - akik hozzászoktak a furcsa történetekhez - mélységesen szkeptikusak voltak az emberek elrablására vonatkozó bizonyítékokkal kapcsolatban. E bizonyítékok nagy részét hipnózisban szerezték, egy olyan technikával, amelyről sok kutató úgy érezte, hogy súlyos módszertani buktatókkal jár. Fizikai bizonyítékot akartak.
A terület egyik úttörője Leo Sprinkle pszichológus, aki korábban a Wyomingi Egyetem professzora volt. Mint a legtöbb szellemi úttörő, Sprinkle is átélt néhány nagyon nehéz időszakot akadémiai munkatársaival, akik teljesen nevetségesnek tartották a következtetéseit. Bármennyire is kényelmetlen, az állítólagos emberrablások már régóta az UFO-jelenség részét képezik. A téma először 1966-ban robbant be a köztudatba, amikor John G. Fuller újságíró megjelentette a „The Interrupted Journey” (New York: Berkley, 1966) című könyvét. A könyv Betty és Barney Hill mára már jól ismert történetét mesélte el, akik egy őszi New Hampshire-i éjszakán találkoztak egy ufóval, és annak lakóival. A hipnózisban szerzett információk szerint úgy tűnt, hogy Hilléket az UFO fedélzetére vitték, és valamilyen vizsgálatnak vetették alá őket az idegenek. A közvélemény érdeklődése a téma iránt, BuddHopkins 1981-ben megjelent Missing Time (New York: Ballantine, 1981) című bestsellerével éledt újjá. Hopkins sokkal alaposabban megvizsgálta az állítólagos földönkívüliek általi elrablások jelenségét. Arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos ismétlődő minták alátámasztják azt az elképzelést, hogy az elrablási tapasztalatok több mint véletlenszerű pszichológiai téveszmék. A kérdés még alaposabb vizsgálata 1992-ben jelent meg a Temple Egyetem történészprofesszorának, David M. Jacobsnak (a korábban említett The UFO Controversy in America szerzőjének) „Secret Life” (New York: Simon & Schuster, 1992) című könyvével. Még a rendkívül óvatos New York Times is, amelynek tudósításai az UFO-kérdésről kivételesen gyéren jelentek meg, 1992. október 28-i számában meglepően nyitottan ismerte fel az emberrablás jelenségét egy Jacobsról szóló történettel. Jacobs nem köntörfalazik, amikor az elrablás jelenségével kapcsolatos következtetéseket von le. "Megszálltak minket" - mondja a „Titkos élet” utolsó fejezetében. "Jelenleg keveset, vagy semmit sem tehetünk ellene. Az idegenek olyan erővel és technológiával rendelkeznek, amelyek nagymértékben megelőzik a miénket, és ez óriási hátrányt jelent számunkra abban, hogy befolyásolni tudjuk a jelenséget, vagy hogy valamilyen irányítást nyerjünk felette." Mielőtt őrültként utasítaná el Jacobsot és másokat, akik osztják az ő értékelését, érdemes lenne beszélni
John Mackkel, /a képen jobbra/ a Harvard Medical School pszichiátriaprofesszorával. Mack azt mondja, hogy 1990 januárjában kezdett érdeklődni az elrablás jelensége iránt, amikor egy munkatársa felajánlotta, hogy bemutatja őt Budd Hopkinsnak. Mack első értékelése, amikor Hopkins tevékenységéről értesült, az volt, hogy "Biztosan őrült". Miután azonban Mack maga is érintett lett az elrablási ügyekben, azt mondta, hogy a jelenségnek óriási tudományos és kulturális jelentőséget tulajdonít. (A jelenségről szóló könyve, az Abduction: Human Encounters with Aliens, 1994 áprilisában jelent meg a Charles Scribner's kiadónál). Akárcsak Leo Sprinkle és David Jacobs előtte, Mack is heves kritikával szembesült néhány tudományos munkatársától, akik egyáltalán nem örülnek mondanivalójának. "A kapuzárási pánik határait feszegetik" - viccelődött a Triád konferencián 1994 júliusában. Mack ragaszkodik ahhoz, hogy az elraboltak tapasztalatai valódiak, és azt mondja, hogy folyamatosan megdöbbenti, hogy a művelt emberek milyen messzire mennek, hogy valamilyen nem megfelelő fogalmi keretbe kényszerítsék őket. "Az ostobaságnak új határai vannak, amelyekkel az ember ebben a munkában találkozik" - mondta. "Elképesztő számomra, hogy az emberek milyen messzire mennek el, hogy elkerüljenek valami újat." Ami a kiváltó okot illeti, Mack egyetért sokakkal, akik az elmúlt évtizedekben az UFO-jelenség különböző aspektusait vizsgálták. "Nem látok más magyarázatot erre a jelenségre, mint hogy valamilyen általunk nem értett intelligencia van a háttérben" - mondta. "Az ennek elfogadásával szembeni ellenállás, hogy itt más intelligenciák működnek, nem tudományos kérdés, hanem „politikai” kérdés" - hangsúlyozta. "Ez azzal függ össze, hogy ki dönti el egy adott kultúrában, egy adott időben, hogy mi a valóság". Mack szerint a jelenség kifinomult, és úgy tűnik, hogy megpróbálja korrigálni önpusztító világnézetünket - a nagyvállalatok által vallott nézetet, amelyek a tudományt és a technológiát arra használják, hogy anyagi haszon és hatalom érdekében feldarabolják a Földet. Ahogy Mack fogalmaz: "Amit [a jelenség] mond, az az, hogy 'Nem mi vagyunk az univerzum urai; nem mi irányítjuk az univerzumot'". Az emberek számára, akik találkoznak vele, ez általában ijesztő gondolat - magyarázta. "A rettegés [amit a jelenség kivált] annak a felismerésnek a rémülete, hogy nem mi irányítunk". Dr. Pierre Guerin, egy magas rangú francia asztrofizikus, akit a francia űrügynökség kért fel az UFO-probléma tanulmányozására, 1979-ben nagyon hasonló következtetéseket fogalmazott meg. "...ami egészen biztos, az az, hogy a jelenség aktív, itt, a mi bolygónkon. A jelenséget sem megállítani, sem felfogni nem tudjuk, és jól tudjuk, hogy ereje teljesen szembemegy nemcsak a mi technológiai lehetőségeinkkel, hanem valószínűleg a mentális lehetőségeinkkel is." "A tudomány... csak azzal a feltétellel hisz [a földönkívüliekben], hogy sok fényévnyi távolságban maradnak a Földtől" - folytatta Guerin. "Vagy inkább abban hisz, hogy ha meglátogatnak minket, akkor nem úgy teszik, ahogyan most teszik, - titokban. Egyértelmű, hogy egy transzcendentális szintről érkeznek, közvetlenül azon a kényelmes, megnyugtató kis kereten kívül és túl, amelybe tudósaink annyira igyekeznek beilleszteni ezt az egész új UFO-jelenséget, amellyel szembesülünk.". Dr. Guerin egyetértett Mackkel abban, hogy ez a felismerés rettegést kelt a kormányhatóságokban. "Még a különböző kormányok biztonsági erői is (akik véleményünk szerint tudják ugyan, mi az igazság az ufók valóságáról, de fogalmuk sincs, hogyan kezeljék a problémát) óvakodnak attól, hogy nyilvánosságra hozzák az ügyet, mert attól tartanak, hogy ezzel nemcsak pánikot keltenének, ami az egész földgolyót destabilizálná, hanem visszahatást váltanának ki az értelmiségi és politikai elitből, akik nem lennének hajlandók hitelt adni a biztonsági szolgálatok felfedezéseinek." Világok háborúja? Feltételezve, hogy az amerikai kormány a Mack és Guerin által megfogalmazottakhoz hasonló következtetésekre jutott, de sokkal hamarabb, mivel a hírszerzés terén sokkal jobb erőforrásai voltak, kezd értelmet nyerni az a látszólag ellentmondásos viselkedés, amelyet a kormány az elmúlt 45 évben tanúsított. A kormányzat szemszögéből nézve, egy olyan szervezet szemszögéből, amelynek minden célja az ellenőrzés, az UFO-jelenség kémelhárítási fenyegetést jelent, nem pedig egyszerűen egy érdekes tudományos problémát, amelyet a szakfolyóiratok nyíltan megvitathatnak. A tudomány általában abból indul ki, hogy az általa vizsgált jelenségek nem "bánják", hogy tanulmányozzák őket. Ez a feltételezés nem biztonságos a kémelhárítás világában, ahol azt kell feltételeznünk, hogy a potenciális ellenfelek minden lépésünkkel tisztában vannak, hacsak nem teszünk óvintézkedéseket az álcázásukra. Valójában az a szokásos technika, hogy hamis információk felhőjét terjesztik, amelynek célja az ellenfél megtévesztése. Ahhoz, hogy megtévesszük az ellenséget, a barátokat is meg kell tévesztenünk - azaz a nyilvánosságot. Így a szemben álló erők között egy bonyolult megtévesztő játék alakul ki. Gyakran mondják, hogy ha az amerikai katonai hírszerzésnek tagadhatatlan bizonyítéka lenne a földönkívüli látogatók létezésére, akkor ezt az információt nem tudnák titokban tartani, mivel elkerülhetetlenül kiszivárogna. Valójában a kiszivárogtatások „minden hírszerzési műveletnél előfordulnak”, de nem feltétlenül veszélyeztetik a titkot, mert általában hamis, és ellentmondásos információk sűrű felhőjébe temetik. Egy hírszerzési szakértő (vagy UFO-kutató) így azzal a félelmetes feladattal szembesül, hogy a tények hatalmas tengeréből meghatározza, hogy melyek azok, amelyek
megbízhatóak és relevánsak. Anthony Cave Brown, a második világháborús brit hírszerzési erőfeszítések klasszikus történetében, a „Hazugságok őre” /Bodyguard of Lies/ (New York: Harper & Row, 1975) című művében elmagyarázza azt az alapvető módszert, amelyet az angol arisztokraták elit alakulatának, a nagyhatalmú London Controlling Section-nek (LCS) a tagjai alkalmaztak: "A megtévesztés volt az LCS feladata, és különleges feladata az volt, hogy a szövetséges főparancsnokságon keresztül, a számára nyitott csatornákon keresztül, olyan információk százait, talán ezreit ültesse az ellenségbe, amelyek az ellenséges hírszerző szolgálatok által összeállítva hihető, és elfogadható - de hamis - képet alkotnak a szövetségesek katonai szándékairól". A terv rendkívül jól működött, amint azt a történelem tanúsítja. Még a hatalmas D-napi inváziós haderőnek is sikerült elérnie Normandiát, a német hírszerzés tudta nélkül. Ha a teljes német hírszerzés nem tudta megsejteni a szövetséges erők valódi szándékait, képzeljük el, milyen nehéz lehet megkísérelni megsejteni egy idegen, a mi elképzelésünket meghaladó technológiával rendelkező idegen hírszerzés szándékait. Képzeljük el azt is, hogy az UFO-kutatóknak milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, amikor megpróbáltak áthatolni az amerikai hírszerzés biztonsági fátyolán, amelynek több százmilliárd dollár állt rendelkezésére. Vajon a Majestic 12 tagjai a brit LCS megfelelői voltak? Ha az MJ-12 dokumentum valódi, akkor úgy tűnik, hogy igen. Feltételezve, hogy ez a helyzet, a fő problémájuk az lett volna, hogy titokban gyűjtsenek UFO-információkat, miközben érdektelenséget színlelnek, hogy ne riasszák el a nyilvánosságot, és ne adjanak tippet a vélt ellenfélnek a haladásról. Ennek fényében a Kék Könyv program furcsa játszmái, a CIA titokzatos mesterkedései, a jelenséggel kapcsolatos releváns hírek és információk nyilvánvaló elhallgatása, valamint a Condon-bizottság különös trükkjei hirtelen élesebb fókuszba kerülnek: mindezek egy titokban megtervezett és végrehajtott világok háborújával állnak összhangban. Persze, ahogy a német hírszerzés a második világháborúban felfedezte, a következetesség, és az igazság más és más dolog. Sötétség és paranoia Az oroszok (The Russians, New York: Times Books, 1983) című könyvében, Hedrick Smithnek az
egykori Szovjetunióban zajló életről szóló, az államcsőd előtti történetében olyan társadalmat ír le, amelyben a legvadabb, és legmeghökkentőbb pletykáknak is komoly hitelt adott a lakosság, mert a hivatalos magyarázatokat szinte mindenütt hazugságnak tartották. Az ár, amit a szovjet kormány az információk elhallgatásáért fizetett, egy olyan lakosság volt, amely kész volt „mindent” elhinni, amíg az nem tűnt hivatalos forrásból származónak. Hasonló helyzet alakult ki az Egyesült Államokban az UFO-észlelésekkel kapcsolatban. Az észlelések állandó hátterét - amelyekről mostanában főként regionális újságok, videokazetták, szakosított hírlevelek és könyvek számolnak be - az utóbbi években csak hivatalos hallgatás fogadta. A kormányzatnak a jelenséghez való valódi hozzáállását, az információszabadságról szóló törvény segítségével próbálták feltárni, de ellenállásba, és homályos nemzetbiztonsági okokkal indokolt cenzúrába ütköztek. A hivatalos tájékoztatás hiánya a legbizarrabb, és legkreatívabb pletykákban gazdag környezetet teremtett. Azt mondják például, hogy az amerikai kormány közvetlen, személyes tárgyalásokat kezdett a földönkívüliekkel, hasonlóan ahhoz, amit Steven Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című filmjében ábrázoltak. Mások azt állítják, hogy a kormány egyfajta fausti paktumot kötött az idegenekkel, megengedve nekik, hogy a csészealj-technológiáért cserébe, genetikai kísérleteikhez felhasználják az embereink, és haszonállataink egy részét. (Robert Lazar azt állítja, hogy kilenc jó állapotú idegen űrhajót látott az S-4-nél, ami meglepően sok.) Egy másik történet szerint az amerikai katonai hírszerzés, és az idegenek között hatalmas együttműködés folyik, hogy óriási földalatti bázisokat építsenek, ahol borzalmas orvosbiológiai kísérletek folynak! Mások szerint az amerikai kormány azt tervezi, hogy a földönkívüli technológiával kapcsolatos titkos tudását arra használja fel, hogy egy hamis földönkívüli inváziót rendezzen, és megpróbálja a világ népeit egy közös, de mesterséges fenyegetés mögé állítani. Egyesek szerint az egész elfogott-idegen-hardver történet csak egy rendkívül bonyolult álca, a szövetségi államkincstár nagyarányú kifosztására a korrupt, és cinikus titkos kormányzat által. A legbizarrabb, és megalapozatlanabb pletykák közül sok önjelölt "nyomozóktól" származik, akik a semmiből tűnnek fel, hogy hirtelen az UFO-előadók szupersztárjaivá váljanak.
Az egyik legvitatottabb példa John Lear, a Lear Jet feltalálójának fia, aki bevallottan a CIA volt alkalmazottja. Lear azt állítja, hogy az ijesztő UFO-helyzetről szerzett belső tudása, az amerikai hírszerzésen belüli forrásokból származik. A bevett és konzervatívabb UFO-kutatók azt mondják, hogy erősen gyanakodnak Learre, és azt állítják, hogy ő gyakorlatilag egy kormányzati dezinformációs ügynök, aki a mozgalom hitelét akarja aláásni. Azzal, hogy az egész témát a lehető legképtelenebbnek állítják be, azt mondják, a CIA pszichológiai hadviseléssel foglalkozó emberei biztosítani tudják, hogy a legtöbb komoly tudós, és újságíró soha ne „közelítsen” a témához, még kevésbé ismerje el nyilvánosan, hogy komolyan érdeklődik iránta. Akárhogy is van, a paranoia valóban nagyon mélyen gyökerezik. Ahogy George Knapp riporter 1994 júliusában megjegyezte, "Mindannyiunknak kijut a bolondokból, de a [kormányzati] eltussolás egy különleges fajtát vonz - a sötét, sejtelmes összeesküvés-rajongókat, akik minden sarkon gonoszokat látnak: Titkos szerződések a kormány és az idegenek között - ők adnak nekünk technológiát, mi pedig engedélyt adunk nekik az emberrablásokra - mintha szükségük lenne a mi engedélyünkre; a Trilaterális Bizottság; a CFR; a Bilderbergek, az Illuminátusok; a neonácik; a Rockefellerek; a Világkormány - és az ufók. A banda mind itt van." De ahogy valaki egyszer megjegyezte, csak azért, mert paranoiás vagy, még nem jelenti azt, hogy valójában nem akarnak elkapni. És ebben rejlik a dilemma. Végtére is, az amerikai kormány nyilvánvalóan hazudik jó néhány dologról, és sok másról egyáltalán nem mond sokat. Amíg nagyon furcsa dolgok történnek, és a hatóságok nem képesek vagy nem akarják elmondani, hogy mit tudnak, addig szinte bármi lehetségesnek tűnik. Vegyünk egy tartós, és valóban rejtélyes jelenséget, adjunk hozzá egy féltucatnyi, a titoktartás megszállottjainak számító kormányzati bürokráciát, egy tudományos intézményt, amely fél a nyomozástól, dobjuk hozzá jó szándékú, de pénzszűkében lévő amatőr nyomozók százait, egy maroknyi cinikus szélhámost, néhány irodalmi opportunistát, néhány dezinformációs ügynököt, és féltucatnyi egoista tudóst, akik könnyelműen elutasítják az eseményeket, amelyek tanulmányozására soha nem szántak időt, és máris megvan a tökéletes recept a tömeges zűrzavarhoz. Üdvözöljük a hivatalosan szentesített tudás zavaros határvidékén. Az, hogy az amerikai társadalom valaha is túllép-e ezen a határon, teljes mértékben attól függ, hogy össze tudjuk-e szedni a bátorságot, hogy ezt megtegyük, mert el kell fogadnunk, hogy a kérdéseinkre adott válaszok nem biztos, hogy tetszenek nekünk, vagy a hatalmas kereskedelmi, és kormányzati érdekeknek. A tudomány, amely mindig is potenciálisan felforgató tevékenység volt, a tapasztalat természetének vizsgálatával kezdődött, amelyet egy maroknyi bátor értelmiségi folytatott, gyakran a brutálisan elnyomó egyházi, és állami hatóságok ellenében. A dolgok 350 év alatt nem sokat változtak. Ahogy Herbert Foerstel kifejti a „Titkos tudomány: Az amerikai tudomány és technológia központi ellenőrzése” („Secret Science: Federal Control of American Science and Technology”Westport: Praeger, 1993) című művében, az amerikai kormány egyre inkább úgy tekint a tudományos ismeretekre, mint a társadalmi stabilitást fenyegető veszélyre, és a geopolitikai ellenőrzés növelésének lehetőségére. Foerstel beszámol arról, hogy az USA-ban a legtöbb tudományos kutatást ma már szövetségi finanszírozással végzik, és e kutatások nagy részét a hadsereg végzi, amelynek a titkolózás iránti megszállottsága megdöbbentő. Foerstel jelentése szerint, több mint egy trillió titkos dokumentum létezik. "A tudósok a társadalomban befolyásos erőként foglalták el helyüket, miközben az állam, a tudományos kutatás legfőbb támogatójává vált" - írja Foerstel. "Ennek eredményeképpen a tudósok, a tudományos ethosz két legbecsesebb aspektusát veszélyeztették: a szabadságot, hogy a hatóságok beavatkozása nélkül kutathassák a tudást, és a szabadságot, hogy elképzeléseiket akadálytalanul közölhessék a tudósok nemzetközi közösségével, amelyhez tartoznak." A tudományos szabadság kérdésénél azonban sokkal alapvetőbb az a kérdés, hogy nyílt társadalomban akarunk-e élni, vagy olyan társadalomban, amelyet katonai bürokraták irányítanak, akik választott tisztségviselőink felügyelete nélkül határozzák meg, hogy mit tudhatunk és mit nem arról, hogy mire készülnek. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy a választás valójában a totalitarizmus és a demokrácia között van, a tudatlan jobbágyok társadalma, és a tájékozott polgárok nyílt társadalma között. A Virginia állambeli Langleyben található, Központi Hírszerző Ügynökség fő előterének falára van vésve ez a sor a Bibliából: "És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket." Talán az igazság az, hogy nincsenek félelmetes titkok Álomország szigorúan őrzött határain belül, vagy bárhol máshol a nemzetünkön szétszórtan elhelyezkedő, titkos katonai létesítmények hálózatában. Bár ma már sok jó okunk van kételkedni benne, az amerikai hírszerző közösségnek talán éppúgy rejtélyes az UFO-jelenség, mint a civil kutatóknak. A tétet tekintve azonban ennek a bonyolult, és régóta tartó vitának a legnyugtalanítóbb tanulsága az lehet, hogy az amerikai polgárok elvesztették a jogukat, hogy megtudják
Dr Eric Eisenstadt a floridai Institute for Human & Machine Cognition (IHMC) vezető kutatója, többek között a Légierő Kutatási Laboratóriumának /AFRL/, a Defense Advanced Projects Research Agency (DARPA) és a Defense Threat Reduction Agency (Védelmi Fenyegetéscsökkentő Ügynökség) számára nyújt tudományos és technikai tanácsadást. Előtte a Haditengerészeti Kutatási Hivatal /ONR/ programfelelőse volt. Kormányzati szolgálata előtt Eisenstadt a Harvard Egyetem Közegészségügyi Iskolájának tanára volt a Mikrobiológiai Tanszéken és a Toxikológiai Laboratóriumban.
Dr. Eric Eisenstadt /Védelmi Tudományos Hivatal (DSO)/ írása /2002/
Hivatalunk igazgatója, Michael Goldblatt röviden kitért az ügynökség biológiai jövőképére és annak négy összetevőjére: a rendszer teljesítményének fokozása, az emberi erőforrások védelme, az emberi teljesítmény fokozása és új eszközök kifejlesztése a biológia számára. A Védelmi Tudományos Hivatal rövid áttekintésének lezárásaként örülök, hogy lehetőségem nyílik ismertetni legújabb és legmerészebb kezdeményezésünket az emberi teljesítmény fokozása terén - az agy-gép interfészt. Ez a program jól példázza, hogy az iroda hogyan egyesíti az anyagokkal, a biológiával és a matematikával kapcsolatos szakértelmét, hogy olyan új, fantáziadús lehetőségeket teremtsen, amelyek több tudományág határterületén élnek. Képzeljük el azt az időt, amikor az emberek az elektromágneses spektrum UV és IR tartományában látnak, vagy amikor beszédet hallanak egy repülőgép-hordozó zajos fedélzetén; vagy amikor a katonák csak gondolat útján kommunikálnak. Képzeljük el azt az időt, amikor az emberi agy saját vezeték nélküli modemmel rendelkezik, így a gondolatok helyett a harcosok gondolatai cselekszenek. Később a DARPATech során az IPTO-tól hallhatnak majd az intelligens gépek létrehozására irányuló erőfeszítésekről. Az agy-gép interfész programunk célja, hogy gépszerű képességeket adjunk az intelligenciának, megkérve az agyat, hogy alkalmazkodjon a szintetikus eszközökhöz, és megtanuljuk, hogyan irányítsuk ezeket az eszközöket, hasonlóan ahhoz, ahogyan ma a karjainkat és a lábainkat irányítjuk. Ennek a víziónak a megvalósításához vezető utunk interdiszciplináris - a DARPA alapító beruházásaira támaszkodva, az anyagtudomány, a matematika és természetesen a biológia legjavát ötvözve. Az agy teljesítménye dinamikus és elképesztő. Talán 100 trillió összeköttetést tartalmaz; ez jóval több, mint a Pentium 4 chip 55 millió tranzisztora. Korunk egyik nagy kihívása annak megértése, hogy ezeket a kapcsolatokat hogyan használják az információ feldolgozására és a viselkedés irányítására. A DARPA számos dimenzióban vizsgálja az agyat, a farmakológiától, és a fiziológiától a tanulásig, és a viselkedésig. Számos törekvés foglalkozik az agy adatfeldolgozási, adatmegőrzési képességének javításával, akár a tudás vizualizációjának javításával, akár az agy információ rögzítésére, és az adatok memóriába rögzítésére irányuló képességének aktív visszacsatolásával, nyomon követésével. Más erőfeszítések a kognitív folyamatok farmakológiai beavatkozásának célpontjait, és molekuláit értékelik. Számos program a DARPA anyagtudományi erősségére támaszkodva olyan eszközöket fejleszt ki, amelyek nagyságrendekkel sűrűbbek a jelenleg elérhető eszközöknél. És ami a legfontosabb, számos kezdeményezés kihasználja a Védelmi Minisztérium történelmi képességét az adatok zajos környezetben történő lokalizálására. Egyedülálló jelfeldolgozási képességeinket fogjuk bevetni, hogy segítsünk megfejteni az agy nyelvét, miközben megtanuljuk rögzíteni az egymással az akciós potenciálok, helyi mezőpotenciálok, és a kémiai jelek nyelvén kommunikáló neuronok millióinak fecsegését. Közel két évvel ezelőtt a Science, és a Nature elkezdett cikkeket közölni Alan Rudolph irányított biológiai rendszerek programjának egyik projektjéről, amelyből kiderül, hogy a méhek az optikai áramlási adatokat térbeli koordinátákra fordítják le, és így közlik a táplálékforrás helyét a méhcsaládtagjaikkal. /Szerk: Alan Rudolph és csapata méheket tanít be arra, hogy kiszagolják a TNT összetevőit, bombák detektálására használják e rovarokat. Ehhez egy sószem nagyságú érzékelőt helyeznek el rajtuk. https://www.theguardian.com/world/2002/may/14/highereducation.research/ A rovarok tehát az optikai áramlásfeldolgozási stratégiákat használják a mozgásérzékelésben, hogy nagy manőverezőképességgel és sebességgel navigáljanak a célpontok üldözése, az ütközések elkerülése, és a szaporodó társak megtalálása során. Ezt a képességet szilíciumban utánoztuk olyan mikrochipek tervezésével, amelyek kis, pilóta nélküli járműveket irányítanak a rovarok manőverezőképességével. Bemutattunk egy autonóm helikoptert, amely képes lebegni, nagy sebességgel követni a terepet, és elkerülni az ütközést optikai áramlás segítségével. Tervezzük chip használatát egy 1 centiméter hosszú mikromechanikus repülő rovarban is. És végül, hogy a lehető legtöbbet kapjuk a pénzünkért, elkezdtünk együttműködni a haditengerészettel China Lake-ben, hogy egy biomimetikus keresőt helyezzünk el egy hidrorakétán. Arra fogadunk, hogy egy meglehetősen alacsony felbontású rakétával, amely biológiai ihletésű jelfeldolgozó algoritmusokat használ az elülső végén, nagyobb pontossággal lehet mozgó célpontot találni, és eltalálni. Agy-gép
interfész programunk előfutára egy szabadon mozgó patkány, vezeték nélküli agymodemjének létrehozásával kezdődött. Itt képesek vagyunk valós időben, nagy távolságban olyan interakciókat létrehozni az aggyal, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy patkány motoros viselkedését irányítsuk. Ennek a törekvésnek a célja, hogy távoli távműködtetést alkalmazzunk az aggyal való közvetlen összeköttetésen keresztül. Ezek az implantátumok egy évig vagy még tovább is megmaradhatnak az agyban, és a patkány irányítására szolgálnak azáltal, hogy pozitív jutalmakat biztosítanak a patkányoknak (vagy más állati rendszereknek), ha azok bizonyos kívánságoknak megfelelően teljesítenek. Ahogy ez a Roboratról készült film is mutatja, a patkányt szokatlan és igen ügyes mozgásra lehet irányítani. Itt a Roborat azt mutatja be, hogy olyan mobilitást és dinamikus képességet érhetünk el a helyváltoztatásban, amely nagyon hasznos lehet a keresés, mentés, vagy más megfigyelési lehetőségek során. A legtöbb robotikus értékelni tudja, hogy a laboratóriumukban nincs semmi, ami így tudna mozogni. A következő nyilvánvaló lépés ebbe az irányba a nagyobb sűrűségű összeköttetések használata az agyból származó információk létrehozására, összegyűjtésére, az érzékszervi bemenethez kapcsolódó más régiókban. Miért? Csak egy példa: képzeljük el, ha csatlakozhatnánk az agy szagló kéreg régiójához, és távolról értelmezhetnénk, hogy egy állatnak milyen szaga van. Ez kokain? Robbanóanyag? Egy patkányfélő ember? Talán olvashattak nemrégiben egy retinaimplantátummal végzett klinikai kísérletekről, melynek során egy mindössze 16 elemből álló tömböt hordozó protézist alkalmaztak, amely lehetővé tette a vak betegek számára, hogy megkülönböztessék a fényt a sötéttől, és az árnyéktól. Ahhoz azonban, hogy egy vak ember képeket lásson, a látásprotéziseknek sokkal nagyobb felbontásra van szükségük. Hamarosan kiderül, mi történik, ha nagy sűrűségű összeköttetéseket csatlakoztatunk a vizuális érzékelő rendszerhez. Az Ellenőrzött Biológiai Rendszer Program egy másik projektje, - a John Hopkins Egyetem és a Naval Research Laboratory kutatóinak közös munkája - egy 3200 elemet tartalmazó nanocsatornás üvegtömb kifejlesztése, amely képes kommunikálni a retinával, szemben a jelenlegi kísérleti eszközökben használt 16 elemmel. A digitális kamerából származó képeket, a nagy sűrűségű nanocsatorna tömbön keresztül továbbítják a retinára, és az agyba, ahol képet készítenek. A digitális kamerától a nanohálózatba történő képszállításhoz most vezetékeket használnak. A jövőben azonban a képeket vezeték nélkül fogják továbbítani. Várhatóan körülbelül egy éven belül az új, nagy felbontású eszköz humán klinikai vizsgálatokba kerül. Ezek és más, az aggyal való nagy sűrűségű összeköttetésekkel kapcsolatos projektek arra csábították a DARPA-t, hogy tovább vizsgálja az agy más régióival való kölcsönhatásokat. Új, nagy sűrűségű összeköttetéseket hozunk létre az agy-gép interfészekhez, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy a Védelmi Minisztérium számára fontos viselkedések, tevékenységek széles skálájához kapcsolódó agyi mintázatokat figyeljük. Ezért a nemrégiben indított agy-gép interfész program. Ezt a programot azért indították el, hogy demonstrálja az agyi aktivitás felhasználását a világgal való közvetlen, agyi interfészeken keresztül történő parancsadásra, irányításra, működtetésre és kommunikációra. Kezdetben ezek a kölcsönhatások perifériás eszközökkel történnek, de végső soron egy másik aggyal való kölcsönhatás is lehet. Az első perifériás eszközök robotkarok voltak. Három, a DARPA által támogatott kutatócsoport nemrégiben bizonyította, hogy amikor egy majmot egy perifériás motoros feladat elvégzésére, például egy gyümölcsdarabért való nyúlásra tanítanak, az ehhez a viselkedéshez kapcsolódó végrehajtó parancstevékenységet el lehet fogni, majd fel lehet használni az ugyanilyen mozgásokat végrehajtó mesterséges eszközök vezérlésére. Egy zárt hurokban a majom megtanulhat egy perifériás eszközt, - vagy egy kurzort a képernyőn - kizárólag az agya végrehajtó motoros parancsainak felhasználásával irányítani. /Szerk: Nemrégiben Elon Musk, a Space-X vezérigazgatója büszkélkedett majmával, aki a Neuralink segítségével, gondolati úton irányított egy számítógépes játékot, tehát a kísérletek nagyon előrehaladott állapotban vannak./
Keményen dolgozunk azon, hogy tanulmányozzuk, hogyan lehet közvetlenül az agynak visszajelzést adni a perifériás eszközzel szerzett tapasztalatokról. Az agy-gép interfész program arra kéri az agyat, hogy alkalmazkodjon a szintetikus eszközökhöz, és tanulja meg, hogyan irányítsa ezeket az eszközöket, hasonlóan ahhoz, ahogyan mi irányítjuk a karunkat és a lábunkat. Számos fontos új anyagokkal, jelfeldolgozással kapcsolatos kérdést fogunk feltenni a Védelmi Minisztériummal kapcsolatos összetettebb technológiák, például az exoskeletonok vagy a repülőgépek irányítása tekintetében. Emellett még az agy-gép interfész víziójának legagresszívabb támogatói is elismerik, hogy hosszú távon szükség van arra, hogy képesek legyünk noninvazív módon rögzíteni az agy belső kommunikációját, hogy meghallgassuk és megértsük anélkül, hogy hardvert kellene beültetnünk. Ki tudja ... ha képesek leszünk lehallgatni az agyat, talán szét tudjuk választani a csalást a becsületességtől, az igazságot a fikciótól. Micsoda hazugságvizsgáló lenne! Az ehhez szükséges készségek - matematika, biológia, anyagtudomány, fizika és képzelőerő - a Védelmi Tudományos Hivatal számos erősségét képviselik. Köszönöm
